A varázslat működtetése - Szilágyi Júlia halálára

Egyik barátom nagyon megütközött, amikor egyszer Montaigne-hez hasonlítottam Szilágyi Júliát. Pedig a megjegyzésemben semmi túlzás nem volt: éppen olyannak képzeltem a nagy franciát. Tőle tanultam a beszélgetés eleganciáját és technikáját.

Azt hiszem, azért is írt annyira lassan: mindegyre az lehetett az érzése, hogy valami kimarad. Emlékszem, hogyan alakult ki a rengeteg összevissza papíron tébláboló ákombákomból egy-egy olyan esszé, mint Az érsek látogatásáról szóló Versenymű égő zongorára. Nehéz most már szelvényeire bontanom az időt, de úgy rémlik, egyszer még Láng Zsolték lakásán mesélte nevetve azokat az anekdotákat, amelyeket aztán a valóságos szereplők nélkül, elemző mollban megírt végül – és a találkozó talán egy évvel is a megírás előtt történt.

Az írásból mindig kimaradhat valami, a beszélgetés viszont csak félbeszakadhat. Kovács Ildikó vagy Szegő Katalin voltak nagy beszélgetőpartnerei, meg Tamás Gáspár Miklós és Balázs Imre József, Balla Zsófia és Báthori Csaba, Marius Tabacu és Gyímesi Éva, Víg Emese és Tibori Szabó Zoltán. Könczei Csilla és Gáll Ernő.

Tudott különbséget tenni. Nem tiltakozott a nyilvánvaló tények ellen, de a szeretetét megőrizte. Ez volt a legmodernebb és a legmesteribb vonása. Ha valaki az emlékeit meséli, nagyon pontosan meg lehet állapítani, kire haragszik még mindig, annyi évtized távlatából is. Ő úgy mesélt Hervay Gizelláról és Sziszről, hogy mindig az egész ember lépett ki a ködből. Hogy például ők nem puszta „jelentős költők” a számomra, az jórészt neki köszönhető.

Úgy tudott elméletről beszélni, hogy az élő ember egy pillanatig sem vesztette el a vonásait, s az irodalom végig egy igazi szalon maradt. Ez jó kifejezés: nála éreztem meg a valahai irodalmi szalonok hangulatát. Nem dagadó kebellel mondta el, hogy ismerte Nagy Kálmánt vagy Bajort, hanem a történetek érzékletességével.

És attól, hogy Hervay megelevenedett, megelevenedett Musil is vagy Thomas Mann is. Varázslatos tanár volt, mert varázslatos beszélgető volt.

Amikor a szövegeit olvasom, még a Swift-monográfiát is, amely pedig egy keserű emberről szól, ugyanazt a megnyugtató, fejtegető, magyarázó hangot hallom. Mint Esterházy mondta éppen őt hallgatva, „egy lassan kivesző tanárhangot hallunk, vagyis szenvedélyest, személyest, amely azonban minden szavával tényeken nyugszik. Nyugodni éppen nem nyugszik.”

Az a ritka ember volt, aki nem sugározta a nyugtalanságait másokra. 

Isten nyugtassa békében!

Rohonyi D. Iván felvétele