Borisz-napló
FURDEK TAMÁS
Így tulajdonképpen a cím félrevezető (hacsak nem rám vonatkoztatja valaki), mert nem a bundás, hanem mi magunk ünnepeljük cikksorozatunk kerekded terjedelmét, s vele együtt azt a kitartást és ötletességet, amivel megalkottuk. S amiben a döntő érdem persze a Rékáé, nekem inkább csak a stilizáló meg a tehermentesítő szerep jutott.
De mivel a „napló” – ahogy azt a rovatvezető egy idő után találóan elnevezte – nem rólunk szól, ezért az önnön dicsfényünkben való sütkérezést máris abbahagyom, s inkább főhősünkre, Boriszra terelem a szót.
Arra a sokoldalú szőrmókra, akit túlzás nélkül családtagnak érzünk, s aki jobban hozzánk nőtt eme közel 9 év alatt, mint ahogy azt valaha is elképzeltük. De hogy lehet egy buta nyúl sokoldalú, kérdezhetnék önök?! Én pedig megpróbálok válaszolni rá, bemutatva: hányféle „arca” van és mennyi mókával, netán bosszankodással telnek az együtt töltött évek.
Például „aranyásó”. Ez abban nyilvánul meg, hogy időnként kiszemel egy-egy – csak a hozzáértő szem által felismert – helyet és ott kaparó mozdulatokkal ásni próbál. Azonkívül, hogy a szőnyeg kissé vedletté válik, nem sok eredménye van, de nyulunk mégis kitartóan próbálkozik a kincskereséssel.
Aztán „munkás”. Főleg reggelente csinál elvi kérdést abból, hogy a kis szőnyegnek az ő szobájában van a helye, nem a fürdőben. Addig gyúrja maga alá (a két mellső mancsa között be, a hátsó lábai között pedig ki), amíg sikeresen át nem költözteti a rongydarabot. Amit persze mi visszaviszünk a helyére, már nem is a rend, hanem a „munkásosztály” kedvéért – hogy legyen mit dolgoznia. S Borisz tökélyre fejlesztett technikával, fáradhatatlanul meg is teszi, akár 8-10-szer egymás után. Nem tudom, ő mit gondol erről a játékról, mert az egész procedúra semleges. Nem szidjuk, egyszerűen visszatesszük a szőnyeget a fürdőbe és minden kezdődik elölről. Talán lakberendez, mint a keresztfiam 2 éves korában, amikor ordítva követelte, hogy az általa bizonyos helyre szállított tárgy ott is maradjon. Borisz szerencsére csendes, de kitartó.
Meg focista. Valóságos „Hagi”– ahogy Gizike, a bejárónőnk mondani szokta. Kedvence a sárga csíkos labda, ami kb. akkora mint ő, s amit a buksijával pofozgatva szokott körbe-körbe terelni a szobában. Az ivartalanítás dacára az is előfordul, hogy két lábra állva hátulról megöleli, félreérthetetlen mozdulatokkal adva ország-világ tudtára, hogy jobb híján a labdában véli felfedezni a nyúlkislányok legcsinosabbikát.
És persze alapvetően rágmány (vagyis egy ármánykodó rágcsáló). De mi más lehetne? A kérdés csak az, hogy éppen mihez van gusztusa. A saját „kastélyához” – amiből több is van, bejáratokkal ellátott kartondoboz formájában – vagy az ajtófélfához, netán a könyvekhez a polcon. Ez utóbbi sajnos gyakoribb mint az elsők, bizonyára azért, mert emiatt nagy szidásokat szokott kapni, így a „könyvtáros” mesterség tiltott gyümölcsként édesedik meg. Közben pedig huncutkodik, mert ha felfigyelünk arra, hogy a polc előtt üldögél – nyilván nem véletlenül – és rászólunk, akkor hátat fordít a könyveknek és olyan képet vág, mint akit egyáltalán nem érdekel az egész. Csak arra vár, hogy arrébb menjünk, s máris nekiesik valamelyik kötetnek. Különösen kedves jelenet, amikor „in flagranti” kapjuk őkelmét, mert ilyenkor menekülőre fogja ugyan, de a szájából kilógó féltenyérnyi könyvborítót a világ minden kincséért sem engedné el.
No de legfőképpen kunyeráló. Az esti program fő műsorszáma a hazaérkezésem utáni kérincsélés. Még a cipőmet sem húzom le és ő már a nappaliban seflet, várva a pillanatot, amikor majd leülök a tévé elé. Ilyenkor szabályosan letámad és felágaskodva – a feje épp, hogy az ülőke szintje fölé emelkedik – finomságokért kunyerál. Szokásjog alapján tudja, hogy az jár neki. Nagy bogárszemét huncutul csillogtatva, remegő bajusszal várja, hogy szárított zöldséget, almahéjat, fűzfát, tökmagot vagy mogyorót kapjon. Akár sok kis részletben, azzal a feltétellel, hogy váltakozva, hol a jobb, hol a bal oldalamon kérje. Egészen addig, amíg lehajolva, a nyaka után nyúlok. Ebből tudja, hogy aznapra (vagy legalábbis egy következő leülésig, amikor szemtelenül ismét próbálkozni lehet) nincs több fincsi.
Meg tolvaj. Aki minden ehetőt ellop a kisasztalról és a kanapéról. Az ébredését követően vagy a szőnyegcibálás jut eszébe – ez a jobbik eset –, vagy az önkiszolgáló étterem. Bizonyára az motoszkál a fejében, hogy ha esténként sok fincsi kerül elő a kanapé környékéről, akkor ott egy egész lelőhelynek kell lennie, amit érdemes közelebbről is feltérképezni. És ebben mi tagadás, igaza van! Előbb a lábtartó puffra ugrik fel, majd onnan át a kisasztalra vagy a kanapéra, és lelkiismeret furdalás nélkül dézsmálja a tévénézés olajos magvakból vagy szárított gyümölcsből álló apró kellékeit, de a szemüveg tappancsokat, vagy a távirányító gombokat sem veti meg. Az ottfelejtett csokoládét pedig egyenesen égi áldásnak könyveli el. Ezért, Petőfi után szabadon, az Anyám nyula című vers nálunk így hangzik:
Ó, te füles kulimász
Az asztalra fel ne mássz!
Cirkusz lesz a javából,
Kirázunk a gatyádból.
Húzd meg magad, s szende légy
Mint egy bundás kisangyal,
Azt szeretjük, ha a buksid
Rosszaságon nem agyal!
Aztán gáláns udvarló. A mi reggelink után – amit ő mellettünk, az éppen bekebelezett dinnye-kocka finomságán elmélkedve szokott eltölteni – bevett szokása, hogy amikor felállok, a lábam körül forgolódva mutatja az utat és terel a szobája felé, minél hamarabbi reggelizés céljából. Amíg kiadagolom a kaját, nyolcasokat ír le a lábam körül, majd a tányérkával egy időben, döndülve érkezik a ketrecbe. Van úgy, hogy ébresztés után, a ketrecből való kiengedéskor is megkerül párszor és közben udvarlást jelző kaffogó hangot hallat. Lehet, hogy semmiségnek tűnik, de egy nyúl részéről ritka megtisztelő pillanatok ezek.
És mindenekfelett: barátkozó. Néha, minden látható ok nélkül odajön, ahol ülünk (zongorázás közben például igen gyakran, mert a zenét láthatólag kedveli) és szabályosan bökdösni kezd az orrával, ami felhívás arra, hogy most már vele is foglalkozzunk egy kicsit, értsd: simogassuk a fejét. Amikor ilyen hangulatban van, negyedórákig is képes moccanás nélkül ülni és élvezni a kényeztetést. Ilyenkor szoktuk panaszolni egymásnak, hogy „be vagyunk fogva”, azaz simi-programot szervezett nekünk Borisz, amit nincs szívünk abbahagyni.
Hogy ezt a sok csacskaságot, érzelmi töltetet csak a mi képzeletünk szövi bele Borisz lelkivilágába, miközben a valósághoz vajmi kevés köze lehet? Ez kétségtelen. De hát nem így vagyunk szinte mindennel, ami számunkra igazán kedves és fontos?
