AMBRUS RÉKA
Mondjam azt, hogy sosem hittem volna? Sosem reméltem? Talán a „Borisz, a csodanyúl” elnevezés sokkal jobban illene hozzá. Ennyi év távlatából sem tudom megállapítani, mi kell egy bundás hosszú életéhez. Az ünnepi koccintáshoz lekortyolt pohár bor hatására az első, ami eszembe jut, a szerencse. Persze gazdi és tudományos körökben szokták még emlegetni a tartási körülményeket, a gondozást, a szeretetet, a stresszmentes életmódot, a hozzáértő orvosi ellátást és a genetikát is. Vegyük őket sorba...
Borisz tartási körülményei tényleg ideálisak voltak, és ma is azok. Ketrecét és vécéjét naponta takarítjuk, kétnaponta fertőtlenítjük. Az éjszakát bezárva tölti, nappal viszont egy egész szoba áll a rendelkezésére, sőt, mikor otthon vagyunk, az egész lakás. Széna mindig van előtte, faágakat is kap. Tápja jó középkategóriás volt sokáig, de csak azért, mert a prémiumot nem szerette. Egy ideje sajnos csak a hízó nyulaknak való olcsó tápot fogyasztja el. Emiatt lelkiismeret-furdalásom is van, de ha a régi, drágábbikat rakom eléje, alig kóstol bele. Fiatalabb korában kevés zöldséget kapott, mert olyankor inkább meghagyta a lágybélsarát (ez az a végtermék, amit az egészséges nyulak újra elfogyasztanak, hogy magukhoz vegyék belőle a számukra fontos vitaminokat). Manapság gyakorlatilag annyi zöldséget kap, amennyit megeszik, bár inkább szárítva. Örülünk, ha kunyerál, a lágybélsarat – mert az most több van, mint valaha – türelmesen összeszedegetjük. Sosem hagytuk, hogy elhízzon. Soha nem kapott kenyeret, tejszármazékokat, cukrot vagy mézet tartalmazó csemegéket. Nyúlszempontból nézve egészségesebben étkezett, mint mi, bár nem tökéletesen és nem „bio” üzemmódban. Ami kimaradt az életéből – bár szerintem ő nem hiányolja –, a rendszeres kerti futkározás. Vettünk ugyan egy pórázt és néha elvittük sétálni, de idővel úgy ítéltem, macerásabb és az egészségére nézve is veszélyesebb, mit amennyi haszna van.
Szeretni fölöttébb szeretjük, bár nem tudom, ő ezt mennyire érzi. Az igazság az, hogy a szeretetnyelvünk különbözik kissé. Én legszívesebben egész nap ölelgetném, ő viszont mindig utálta az ölben levést és eleinte a simogatást is. Most már lehet cirógatni, de amikor hirtelen nyulunk felé, még mindig a menekülést választja. Szégyenszemre, ha hétvégenként többet iszunk a kelleténél, egoista módon lecsapunk rá, és jól megdögönyözzük. Ölben és felváltva, hol én, hol a párom. Sok ideig nyúlnevelési technikám abszolút kudarcaként fogtam fel, hogy még a kanapéra is ritkán jön fel mellénk. Aztán lassan elfogadtam, hogy kizárólag a szilárd területeken érzi jól magát. Önálló és önfejű egyed. Az utóbbi években Tamás tanítgatja, bár igazából csak megerősíti az amúgy is ösztönös viselkedési formáit egy-egy finomsággal.
Stresszben sem nagyon volt része, kivéve azt a néhány alkalmat, amikor hazavittük Temesvárra. Eleinte Freya, a spánielem stresszelhette volna a szüleimnél, de a kutya jobban félt tőle, mint ő a kutyától. Később az unokaöcsém keze közelébe került, de olyan elutasítóan viselkedett, hogy a 2 éves gyerek nem mert hozzá nyúlni. Néhány évvel ezelőtt egy öreg spánielt akartam örökbe fogadni... hát attól kiakadt szegény. Három napig előlünk is menekült, még enni is csak akkor volt hajlandó, ha elhagytuk a szobáját. Azt hiszem ez volt a legnagyobb trauma eddigi életében. Akkor megfogadtam, hogy nem viszek haza több állatot, amíg él.
Egészségileg azt mondhatnám, szerencsénk volt. Fél évenként oltattuk, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Két évesen ivartalanítottuk, mert nem bírtuk a pisi- és kakatengert, amivel területjelölés címén elhalmozott. Egyszer leállt az emésztése, de minimális orvosi beavatkozással helyre jött. Aztán – valószínűleg az én hibámból, mert karomvágáskor rosszul fogtam meg – becsípődhetett egy ideg a hátgerincénél. A doki szerencsére tudta, mit kell tenni, bár én nagyon megijedtem, agresszív fülgyulladásra vagy agydaganatra következtettem a körbe-körbe forgó, dülöngélő bundás állapotából. Sokan mumusként emlegetik a nyulak talpfekélyét. Nekünk is volt, de időben észrevettük és nem vált krónikussá. Néha ellenőrzöm, de sosem újult ki. Tulajdonképpen tavaly áprilisig nem volt különösebb baja. Akkor viszont olyan beteg lett, hogy lemondtam róla. Az orvosok is lemondtak, miután a műtétje sem sikerült. Évek óta gyűlt az egyik fülében a dobhártya mögött egy váladék, amely a CT szerint már az egész belső fület tönkretette. Ezt kellett volna kiszivattyúzni, de nem sikerült. Az invazív – egész belső fület feltáró-széttrancsírozó – beavatkozásnak meg én nem láttam értelmét. Gyenge volt és nagyon fáradékony. Most is úgy gondolom, nem élte volna túl. Az állatorvosi egyetemen azt mondták, csak idő kérdése... 30 napig kapta az antibiotikumot és azóta – 9 hónapja – jól van. De tudom, hogy minden nap ajándék. Ha kicsit bambább, vagy az étvágya csökken, megijedek. Ha elutazunk, aggódom, hogy mi van vele otthon. Ilyen az élet a kis öreggel...
A származás és genetika pedig...? Biztos az is számított valamennyit. Ismertem sokkal jobban óvott „pedigrés” bundásokat, akik nem értek meg ilyen szép kort s ellentétképpen olyan kisállatboltból származót is, akinek nehezebb élet jutott, mégis virul.
Következésképpen nem tudom, mi a hosszú élet titka. Ha egészséges kisállatot veszünk s legjobb tudásunk s lehetőségeink szerint törekszünk testi-lelki jólétének megőrzésére, nagyot nem tévedhetünk.
Élj sokáig bundás bandita, bajuszmester, hörcsögfi (mert két pofára eszik), kis szaros (mert újabban nem találja a budit), irodalomgyilkos (mert kedvenc csemegéi a könyvek), szemtelen vadállat (mert csak kaját remélve közeledik felénk), potrohos (mert fentről nézve nem túl karcsú), félkarú rabló (mert úgy nyeli a tökmagot, mint a játékgép a pénzérméket), cöcögi (mert kocogtatja a fogát), világhír (mert megjelenik a Szabadságban), vén trottyos gyémánt nyúl – mert egyszerűen az vagy és kész!
Borítókép: A mogorva szülinapos, avagy az élet császára
