AMBRUS RÉKA
A nyári kiruccanásunkat abból a kissé morbid elgondolásból halogattuk októberig, hogy Borisz a doki szerint halálos beteg, és nehogy ne lehessünk mellette, ha nagyon rosszul van, vagy az örök nyúlmezőkre távozik. Ő azonban nem hogy nem kornyadozott, de – a húsvétkor megszületett diagnózis ellenére – egyre jobban kivirult az idő múlásával. Márpedig szabadságra el kell mennünk, nincs mese – határoztam el. Nem várhatjuk, míg a bundás eldönti, élni vagy halni akar. Az idegeink eléggé szétrongyolódtak a munkában s a napi rutinban. A repülőjegyeket két hónappal az indulás előtt foglaltuk le. A szállással még vártunk, s közben fél szemmel Boriszt figyelgettük. Jól van? Biztos? Eszik? Játszik? Mennyire viseli majd meg, hogy naphosszat senki sem lesz mellette? Kitalálni persze nem lehetett, de amikor végre a szállást is le mertük foglalni, abban reménykedtünk: ha makkegészségesnek tűnően, jó étvággyal, s jó kedéllyel hagyjuk itthon, csak nem romolhat kritikusra az állapota, mire hazaérünk!?
Gizike, a bejárónőnk külön utasításokat kapott. Ne csak takarítsa a ketrecet, s etesse a bundást, hanem próbáljon játszani is vele. Sétáljon az orra előtt, hogy érezze, van még valaki a házban. Ha kéri, simogassa meg, s ne fél órát maradjon naponta, hanem minél többet. Volt azonban egy olyan sanda gyanúm, hogy ez a terv nem fog optimálisan elsülni, mivel Borisz este szokott felébredni s szocializálódást igényelni, a néni pedig reggel jön. Szerencsére a szomszédban lakik egy volt kollégám, s őt kértem meg, jöjjön át esténként, amikor ideje van, foglalkozni bundásunk lelki világával. Ez konkrétan annyit jelentett, hogy tegye magát, mintha ő mi lennénk: a konyhában sertepertélő fülesnek nyomjon a szájába petrezselymet, üljön a kanapéra, mint Tamás szokott s az „éhező kéregetőnek” adjon mindenféle nasikat. Ha bökdösi a bokáját, simogassa, s lefekvéskor – vagyis amikor megunta, s hazamenne – kergesse a szobájába, s jutalmazza fűzfaággal.
Indulás előtt merő kíváncsiságból lemértük az úrfit. Ifjúságának 1800 grammja már rég a múlté. Betegsége legrosszabb napjaiban 1530 gramm volt, az utóbbi időben azonban feltornászta magát 1620-ra. Körülbelül ennyit nyomott akkor is, amikor Gizike s Levi gondjaira bíztuk. Néha kaptunk egy-egy SMS-t Isztambulban, hogy eszik, jól van, semmi probléma nincs vele, de azért aggódtunk. Mi van, ha romlik az étvágya? Ki és melyik orvoshoz vigye? Gizikének ez már sok, Levit szégyelltem volna megkérni, futkosson vele, hiszen így is ezer dolga van.
Szerencsére hazaérkezésünkkor mindent a legnagyobb rendben találtunk. Borisznak olyan étvágya volt, mint betegsége óta egyszer sem. Gyorsan meg is mértük, 1650 grammra gyarapodott. Bundája fénylett, kedélye csak annyira volt morcos, amennyire megérdemeltük, mivel magára merészeltük hagyni több mint egy hétig. A kanapén ülő Tamás kezéből kitépte a gusztusosabbnak ítélt finomságokat, de a kevésbé étvágygerjesztőket is elfogyasztotta idővel. Simogatni nem engedte magát. Engem két napig került, de aztán kibékültünk.
Lassan visszatért minden a régi kerékvágásba. Napközben ritkítja a könyvállományt, esténként újra kapja a probiotikumot fecskendőből, miközben kedvemre dögönyözhetem. Ketrecének takarításakor árgus szemekkel követi a mozdulataimat, s néha felháborodva pattan be védeni tulajdonát. Bokánk bökdösésére illik végtelen hosszan tartó homloksimogatással válaszolni, de az elnyúlt, sziesztázó bundás zargatása ugyanolyan felháborodást von maga után, mint eddig.
Túléltük, sőt! Komoly terveket forgatva a kobakunkban készülünk december 1-jére, ami számunkra nem Románia nemzeti ünnepe lesz, hanem bundásunk legkerekebb, 10. születésnapja.
Borítókép: Itt voltatok? Nélkülem...?!
