AMBRUS RÉKA
Aki hirtelen elkezdett kamaszodni. Egyik nap szobatiszta, másnap a kanapéra pisilés bajnoka. Egyik nap érintésért kuncsorgó, másnap „mitképzelszhogycsakúgymegsimogatsz”. Hol pörgős, hol magába forduló mogorva. Hol gombszemű, kedvesen szimatoló, hol a kanapén s rajtunk gátlástalanul átrodeózó, bogyópergőtüzet árasztó szörnyeteg... ööö... akarom mondani szőrmók.Én, 10 évig Borisz mogorvaságán nevelődve, tisztelettel békén hagytam Zebut, amikor nem volt kedve hozzánk. Nem úgy Tamás: „Csak nem fél tőlünk? Hogyhogy nem vehetem ölbe, amikor akarom? Na majd én megmutatom neki!” Azzal fogta a nyulat, s az én heves tiltakozásom s a füles kapálózása ellenére szépen felmarkolta, s dögönyözte mindennap. Közben beszélt hozzá, gügyörészett, s legnagyobb meglepetésemre egy nap arra hívta fel a figyelmemet, hogy Zebut akkor emelheti fel, amikor akarja. Nincs tiltakozás. Sőt, mi több, ahogy leül a kanapéra, a velem ugyanolyan mogorván viselkedő bundás rögtön a pocakjára pattan és órákig dögönyözteti magát, miközben nyalogatja. És ez nemcsak megszokás, hanem valódi, hamisítatlan szerelem. Bizonyítja ezt az a tengernyi bogyó (s néha pisi is), ami a helyszínen marad utána. Én már lassan csak akkor simogathatom a „saját” nyulamat, ha Tamás ölében ücsörög.Néha kicsit féltékeny vagyok. Másrészt viszont örülök, hogy ennyire jóban vannak. Akkor sajnálom csak Zebut, ha a páromnak elege van ebből a szeretettengerből (a nyalogatás borzasztóan idegesíti, mert csiklandozza) és én nem tudom pótolni szerelme tárgyát. Attól ugyanis, hogy Tamás letessékeli az öléből, nem jön hozzám, hiába édesgetem. Megmaradtam kajaosztó és ketrecpucolói minőségemben, amihez az utóbbi időben az idomítói szerepkör is társult.Nyulunk egyre ügyesebb, bátrabb, önállóbb. S persze okos, figyelmes és valahogy kommunikatívabb is, mint Borisz volt. Mivel a hasát nagyon szereti, jutalomfalatokkal szinte bármire rávehető. Így fogalmazódott meg bennem egy szép napon, hogy idomítani kellene. Mivel annak idején a klikkerképzés teljesen csődöt mondott Borisznál, más módszer után néztem. Azt, ami végül megtetszett, követős technikának neveztem el. Kell lennie egy tárgynak (nálunk ez egy pingponglabda egy bot végén), amit az állatnak minden esetben követnie kell. Először megtanul figyelni rá, majd egyenes vonalon követni. Ezekért a teljesítményekért jutalomfalatokat kap. Zebunak ezt felfogni kb. 3 percébe telt. Hízott a májam, milyen ügyes nyulam van, ugyanis a netes videóban azt mondták, napokba telhet megtanulni. Lassan-lassan egész akadálypályát barkácsoltunk neki. Eleinte sörösüvegeket kerülgetett, aztán dobozra ugrott fel parancsra (nem verbális, hanem a „varázspálca” parancsára). Csináltunk egy kis rámpát, majd egy miniatűr lóugrató akadály következett, amelynek a magasságát pálcikák bedugdosásával lehet állítani. Elképesztően hamar tanult. A legnagyobb kihívást egy kartonból készült alagút jelentette, mivel nem tudta követni benne a labdás pálcámat. Az egyik felén mutattam, hogy menjen be, de amikor bement, ki kellett vennem, hogy a másik végén lengessem, mutatva a kijáratot. Szegény annyira igyekezett, hogy amikor kivettem a pálca végét, visszafordult. Sehogy sem értette, mit akarok. Több napig kínoztuk egymást a feladattal, míg egyszer annyira elbambult, hogy nem vette észre, amikor kivettem a pálcát, csak arra figyelt fel, hogy a kijáratnál lengedez. És akkor kijött. A zellerpehely rögtön megértette vele, milyen ügyes. Azóta probléma nélkül hajtja végre ezt is.
Amikor évekkel ezelőtt először láttam a neten egy angliai agilityversenyt nyulak részére, szürreálisnak tűnt az egész, a gazdák meg minimum bolondnak. Most azon morfondírozom, nekünk sem ártanának az ilyen versenyek. Olyan kár, hogy nincs igazi tétje ennek a gyakorlásnak! Lehet, én is kezdek kissé bolondossá válni?
