AMBRUS RÉKA
Nagyon mókás, hogy amikor szemből vagy oldalról közelítünk – tehát benne vagyunk a látóterében – rendszerint megijed, s odébb ugrik vagy elszalad. Kajával vagy kis rábeszéléssel vissza lehet csalogatni s óvatosan megsimogatni a homlokát, de különös, hogy még ennyi év után is mennyire a zsákmányállat ösztöne vezérli. Ha azonban felülről közeledünk – például ülünk az asztalnál vagy a kanapén s Borisz mellettünk kuporog – soha nem menekül, sőt meg se rezzen simogató, tapogató, sokszor kifejezetten maceráló ujjaink alatt. Valószínűleg úgy gondolja, hogy ez egy „anyagtalan” élvezet, ami csak úgy jön a semmiből, de mivel látható személy vagy veszély nem kötődik hozzá, félni sem kell tőle. Ez Borisz viselkedésének egyik legérdekesebb megnyilvánulása.
Ugyancsak fura – más nyulakkal teljesen ellentétes – szokása, hogy a ketrecéből ellenkezés nélkül ki lehet emelni, és ölbe venni. Bárhol máshol próbálkozunk futás, kapálózás és általános hiszti a válasz, de ha először behajkurásszuk, mintegy „megadja magát”. Pedig a ketrec a nyúl sérthetetlen vára az etológusok szerint, amit foggal-körömmel kellene védelmeznie. S ha már az ölbe vevésnél tartunk, töredelmesen be kell vallanom: ezt sem a nagykönyv szerint csináljuk. Nyulat ugyanis olyanformán kell felemelni, hogy egyik kezünkkel vagy a hasa alá nyúlunk, vagy a grabancánál ragadjuk meg, míg a másikkal a hátsó lábait támasztjuk. Borisz ezektől a módszerektől mindig kis híján szívrohamot kapott, úgyhogy elkezdtem szemből felvenni, két kézzel a hóna alatt, mint a kisbabákat szokás. Tény, hogy gyorsan magamhoz kell szorítanom, mert azt nem szereti, ha a hátsó lábai kalimpálnak a levegőben, de különben egészen jól tűri a procedúrát. Ezeknek az atipikus viselkedésmintáknak a leírásával csak azt szeretném sugallni, hogy miután utánanéztünk kedvencünk faji jellegzetességeinek, érdemes kísérletezgetni is, mert lehet, hogy nála valami másképpen működik. Mindegyik egy kis egyéniség, sajátos tulajdonságokkal.
Borisz például 10 év után sem tudja a nevét, és semmilyen verbális hívásra nem reagál. Mivel vannak nyuszik, akik ezeket a feltételeket simán teljesítik, gondolhatnám azt is, hogy a miénk kicsit... khm... butuska. Pedig erről szó sincs, csak ő a vizuális jelzéseket tudja jobban értelmezni. Ha hívni akarjuk, az ujjainkat mozgatjuk valahol a látószögén belül, és máris odajön. Kíváncsiságból teszi, de szinte mindig működik, akkor is, ha nem kap érte kaját, csak simogatást. Utóbbit kicsit szkeptikusan fogadja, látszik rajta a tétovázás – vajon kell ez neki? – de általában belemegy a játékba. Egészen sok mozdulatunkról, gesztusunkról ki tudja következtetni, mit jelent, illetve milyen előnyöket (nasi, kaja) vagy hátrányokat (ketrec, probiotikum beadása, könyvespolctól való elkergetés, lefekvés) jelenthet számára. Ha nem alszik, figyel minket és – bár látszólag az imént még mélyen aludt a kanapé előtt –, egyszer csak a nyomunkban lohol a konyha felé, egy szál petrezselyem reményében. A konyhából a nagyszobába irányítva lépteinket egy Forma–1-es pilótát megszégyenítő sebességgel húz el mellettünk, s cövekel le a kanapé elé készen egy kis nasi kunyerálására abban a pillanatban, hogy Tamás lehuppan a fenekére.
Természetesen nem mindig lehet bármivel „beetetni”. Szelektíven válogatós a drága. A petrezselyemszárat csak akkor tépi ki ellenállást nem tűrően a kezemből, ha a konyhakredenc mellett nyújtom őkegyessége felé. Amikor Tamás a kanapéról kínálja, rögtön lezuhan az értéke, és fanyalogva tolja félre egy kis lucernakarika, szárított gyümölcs vagy mogyoró reményében. A reggeliző asztal mellett ugyanez a helyzet. Meghatározott sorrendben kell adni neki a fincsiket, előbb a zöldség- vagy gyümölcsdarabkákat, s ha azon már túl vagyunk, csak akkor hajlandó a petrezselymet is elmajszolni. Lefekvéskor hiába toporog látszólag éhesen, vacsorát követelve a lábam alatt, mert a szokásos tápra csak az éjszaka unalmában és magányában fanyalodik. Kizárólag akkor ugrik be a ketrecbe, ha egy szép, kövér levelekkel ellátott fűzfaág is jár a jóéjtpuszi mellé.
Néhány hete új szintre emelte a pofátlanságot... ööö... akarom mondani a szemfülességet. Több mint egy éve minden este fecskendőből kapja a probiotikumot lefekvés előtt, ami úgy történik, hogy bekergetem a szobájába, onnan a ketrecbe, ölbe veszem, és belenyomom a cuccot. Egy nap aztán a ketrec helyett egyenesen a vécéjébe ugrott, ahonnan nem mertem kivenni, ugyanis ha létezik szent és sérthetetlen hely a nyulak számára, az a vécé. Rácsuktam hát a szobaajtót, és vártam, hogy gyanútlanul elhagyja a trónt. Csak ez után vettem ölbe és következett a szokásos procedúra. Volt annyira okos, hogy ezt megjegyezze magának, és azóta minden áldott este egyenesen a budijába repül, amikor a szobájába kergetem. Én persze több napon át békén hagytam, vártam, hogy kiugorjon. De amikor ez végre megtörtént, és rávetettem volna magam, rögtön kapcsolt az a mákszemnyi agya, és egy villámgyors sprintet produkálva megint a szent helyről pislogott felém ártatlanul, védettségének teljes tudatában. Na, akkor történt, hogy iszonyatos szentségtörést követtem el. Fogtam őkelmét és kirámoltam a vécéből. Meglepetésemre nyugodtan hagyta, beletörődően kortyolta a fecskendő tartalmát s utána folytattuk a lefekvési rutint, ahogy szoktuk. Azóta ezt játsszuk minden este.
Borítókép: Igenis, megvan a magamhoz való eszem – FOTÓ: VÁRDAI LEVENTE
