AMBRUS RÉKA
Ami engem illet, büszke vagyok, hogy 34 éves létemre képes voltam egy eddigi képzésköreimen kívül eső tárgyat egészen tisztességesen bebiflázni. Ez egyelőre konkrétan csak annyit jelent, hogy szombatonként, most már diplomásan, boldogítom állatorvosunkat a jelenlétemmel és a kíváncsiságommal. Sokak szerint valami hasznosabbat is tehetnék a szabadidőmmel, nekem viszont ez maga a kikapcsolódás. Öt percre van, 3–4 órát vesz igénybe hetente, és elképesztő hatékonysággal repít ki a taposómalomból. Nem mellesleg, hasznosnak is érzem valami távoli jövőbeli terv részeként, amikor főállásban is állatokkal foglalkozhatok. Hogy ez mikor lesz és milyen formát ölt? Nem tudom. De ez volt az első konkrét lépés.
Borisz köszöni, egyelőre jól van. Az áprilisi sikertelen belsőfülműtétét követően 30 napig nyomtuk bele az antibiotikumot az egyetemi rágcsálóspecialista tanácsára, aki felkészített a legrosszabbra (mármint, hogy úgysem sokat használ). Ehelyett nyulunk valósággal feltámadt. Visszajött az étvágya, hetekig udvarolt, mint egy fess fiatalúr, és korát s betegségét meghazudtolva virgonckodott az utóbbi négy hónapban. Néhány napja, talán a közeledő kánikula hatására kicsit újra lelassult, de eszik, kérincsél, a rituálékat szentül betartja, sőt újakkal is bővíti. Régi rítusnak számít, hogy amikor párom hazajön, és leül a kanapéra, Borisz két lábra állva kunyerál. Négy-öt darab finomságot szokott kapni: szárított zöldségeket és gyümölcsöket, magokat, illetve fűzfaágat. Eddig mindig vagy azonnal elfogyasztotta, amihez hozzájutott, vagy teljesen elutasította, ha nem a pillanatnyi gusztusa szerinti volt. Most gyűjtögetővé változott. Kivétel nélkül mindent elvesz, de ha nem a legjobb falat, leteszi a kanapé mellé, és újabbat kér. Ami ízlik, azt persze rögtön elfogyasztja, de a többi sem vész kárba. Amikor megelégeljük a mutatványt, és nem adunk neki többet, szépen összeszedegeti amit elpakolt, és gond nélkül elmajszolja. Ha jól belegondolok, így összességében több fincsihez jut hozzá, mert ha látjuk, hogy nem eszi meg, újabbakat adunk, kiiktatva agyunkból az „éléskamra” létezését. A kisebb magokkal még azt a hörcsögöket megszégyenítő bravúrt is elköveti, hogy egyszerre többet vesz a szájába s csak akkor kezdi rágni-nyelni, ha már az újabbak nem férnek – ilyenkor Tamás Félkarú rablónak illetve pénznyelőgépnek titulálja. Ráadásul nem felejtette el azt a betegsége alatt kialakult szokást sem, hogy amikor hazajövet kiengedem, addig sertepertél a sarkamban, míg a szájába nem nyomok egy petrezselyemszárat. Míg gyenge volt s étvágytalan, minden alkalmat megragadva kínálgattuk, ő pedig megjegyezte, és akkor is behajtja rajtunk az extrákat, ha jól érzi magát.
Mindeközben tudom, hogy beteg és nem fog meggyógyulni. Furcsa érzés, hogy az objektív valóság ennyire eltér Borisz különbejáratú, pillanatnyi valóságától. Mohósága s időnkénti játékossága, kedvessége ellenére sok jele van az immunrendszere hanyatlásának is. Először is sovány, s bármennyi finomságot is lapátolunk bele – zöldséget, tápot, erősítőt, vitaminokat, probiotikumot –, nem hízik egy grammot sem, sőt. Meghagyja a lágybélsarát, amit pedig minden egészséges nyuszi elfogyaszt. Fáj a hallójárata, ha megtapogatom a füle tövét, és diszkréten váladékozik is. Nincs mit tennem, mint figyelni, várni, kényeztetni és örülni, amíg jókedvű. Tanulom a türelmet. Tanulom, hogy hol a határ a róla való természetes gondoskodás és a „csináljunk valamit bármi áron, mert nem bírom nézni” között. Borisz rendes füles. Naponta hozza a bohókás formáját, és igazából csak este – amikor sor kerül a probiotikum beadására – jut eszembe, hogy beteg. De még ekkor is, olyan aranyos...
A procedúra ugyanis abból áll, hogy beterelem a szobájába, majd a ketrecébe. Ölbe veszem, amit utál, de már beletörődött, hiszen négy hónapja minden este megtörténik. Felkucorodom vele egy székre, és fecskendőből a szájába nyomom a koktélt. A kezelés elején kényszerrel nyelte. Mikor kissé erőre kapott, alig tudtam bekergetni s megfogni, a lötty felét pedig tömény undorral hagyta kifolyni a szájából. Mostanra oda jutottunk, hogy probléma nélkül terelhető, ölbe vehető, és viszonylag hamar elkortyolgatja az „életelixírt”. Sőt, már olyan is történt, amikor későn feküdtünk le, hogy nem volt kit terelni. Borisz a ketrece előtt állt, s mikor meglátott, magától bepattant. Ölbe vevésnél nem próbálta lerúgni a mellemet, és békésen nyeldekelte a truttyot, mintha ez az egész cécó egyszerűen s elkerülhetetlenül beletartozna életének rutinjába, akár a kanapéról osztogatott fincsik.
Borítókép: Szorongatott helyzetben – mindjárt jön a koktél – VÁRDAI LEVENTE FELVÉTELE
