AMBRUS RÉKA
Tavaly felkészültem arra, hogy bármikor elveszíthetem. Beteg volt, gyógyíthatatlan. Mégis összekapta magát. Tudtam, hogy minden nap, hét, hónap ajándék vele, de ellustultam, elpuhultam, nem voltam elég hálás. Nyoma sem volt a végzetes fülgyulladásának, csak egy pici emésztési rendellenessége maradt. De hát öreg volt már, ennyi belefér, ebbe nem fog belehalni – gondoltam.
Tulajdonképpen ma sem tudom, mibe is halt bele. Nem tudom megítélni, pontosan hol rontottuk el. Mintha sorozatos hibák eredménye lett volna, amelyek egyike sem lett volna önmagában végzetes. De így együtt, összeadódva mégis azok voltak.
Csütörtökön elutaztam Temesvárra. Pénteken szólt a párom, hogy Borisz nem eszik. Mozgott, kérincsélte a kaját, de nem ette meg. Tamás nem tudta kellő vehemenciával s erőszakkal fecskendőből etetni, bár hősiesen próbálkozott. Sosem csinálta, mindig ott voltam én ezekre a feladatokra. Szombaton elvitte az állatorvosunkhoz, aki megtett mindent, amit tudott – még vasárnap is belenyomott ezt-azt – de nem lévén rágcsálóspecialista, tovább irányított az állatorvosi egyetemre. Vasárnap jöttem csak haza. Azt hittem, van még időnk segíteni rajta. Egy legyengült nyulat találtam. Nem akartam az egyetemre vinni, ahol tavaly biztos halált jósoltak neki. Bár pozitívan sült el akkor a dolog, azért számomra ez mégiscsak a „tapogatózás a sötétben” példája volt. Egy sokak által kedvelt rendelőbe vittem, amelyről hallottam, hogy elsősegélyként orrszondát szoktak tenni a nem evő nyulaknak. Jó ötletnek tűnt. Problémamentes kényszeretetés, ez kell nekünk, amíg kicsit helyrerázódik! Otthagytam a fülest, és annyit kértem tőlük, vessenek egy pillantást a hátsó fogaira, nincs-e ott is valami probléma, nem nőttek-e túl. Órákig vártam, hogy felhívjanak. Unalmamban egyszer csak beléptem egy közösségi oldalra, s ott találtam Boriszt kiposztolva azzal a kommentárral, hogy „még egy fogproblémás nyuszi, még egy kihúzott rágófog”. Az első reakcióm az éktelen düh volt, mert nem adták meg nekem, a gazdájának a döntés lehetőségét. Ha volt idő posztolni, mibe került volna szólni egy asszisztensnek, hogy fogja a telefont, és hívja már fel azt a gazdik legfelelőtlenebbikét, aki minden bizonnyal rosszul eteti a nyulát, és kérdezze meg, vállalja-e egy műtét kockázatát. Mert nem vállaltam volna, ugyanúgy, ahogy tavaly sem vállaltam a középfül- és hallójárat-eltávolítást. Soknak ítéltem az ő teherbíró-képességéhez képest. Biztos, nekem is voltak kommunikációs hiányosságaim, amikor azt kértem, nézzék meg a fogait, de arra gondoltam, csiszolják le őket, ha kell, s nem arra, hogy bármit is kihúzzanak. Lehet, tévedek, de az én felfogásomban ez egy komoly megpróbáltatás egy legyengült, 10 éves nyúlszervezet számára, s amit nyerünk a réven, elveszítjük a vámon. A dühömet mindenesetre lenyeltem, mivel a helyzeten már változtatni úgysem tudtam s biztos voltam benne, hogy ők a legjobbat akarták – és elmentem Boriszért. Egy asszisztens a kezembe adta a hordozót, eligazított a szondahasználat rejtelmeiben, de sajnos semmit nem tudott a műtétről. Nyulunk kapott egy védőgallért, hogy ne gyomlálja ki magából a kanült és a szondát. Másnap visszamentünk perfúzióra, s végre információhoz jutottam. A doki néni elmagyarázta, hogy több rágófogat le kellett csiszolnia, és egyet ki is kellett húznia, mert lötyögött, és azt hitte, tályogos. Őszintén hozzátette, hogy nyusziknak nem tudnak analíziseket csinálni, úgyhogy lehet, valami más baja is van Borisznak. Minden bizonnyal ez lehetett a helyzet, mert bár fülesünk rögtön a műtétet követően magára pisilt, mostanra már hasmenése is volt, vagyis gyakorlatilag amit a szondán benyomtam, az ki is jött belőle. Kaja, víz, minden átfolyt rajta. Meg sem mozdult egész nap. Próbált mosakodni, de a gallértól nem tudott. Ha tett volna néhány lépést, szédelgett. Harmadnap az orvos a gondos ápolás ellenére kiszáradtnak ítélte, és akkor tudtam, hogy vége. Végigültem vele az utolsó perfúziót. Minden lélegzetvételnél nyögött egy picit. Rajta tartottam a kezem, és csak remélni tudtam, hogy érzi a szeretetemet és a bátorításomat. Elhatároztam, ha megéri a másnapot, kiszedetek belőle mindent: kanült, gallért, szondát. Hadd menjen el méltóságteljesen, ne olyan zavartan, nyomorultan. Erre azonban már nem volt lehetőség. Mikor otthon kinyitottam a hordozót, hogy kiengedjem, már halott volt.
„Kicsi Borisz! Mikor magamhoz vettelek, felelősséget vállaltam érted, és megpróbáltam mindent a legjobb tudásom szerint csinálni. Nem is álmodtam, hogy ennyi ideig gazdagítod az életünket. 5–6 évvel is tökéletesen megelégedtem volna, de te kétszer ennyivel ajándékoztál meg. Habár az én szokatlan ötletem, az én nyulam voltál, Tamás is mérhetetlenül sok kedves, mókás percet kapott tőled miközben megtapasztalta, mit is jelent egy élő szőrgombóc szeretete, ragaszkodása. Te voltál az első kapcsolata az állatok ösztönös világával, ahol mi, emberek önkéntelenül megnyílhatunk. Olyan komplikáltan fejlett lények vagyunk, hogy egymás iránt kimutatni az érzelmeinket sokunknak nehézséget, egész rituálésorozatot jelent. Ebben segítetek ti, társállatok, a legtöbbet. Közvetlenek vagytok és őszinték, s egyszerűvé teszitek az életnek azt az érzelmi síkját, amit mi túlbonyolítunk. Kedves lényedet rajtunk kívül köszöni még a volt házinénink, Gizike és barátaink, Doina és Laci. Néhai fotósodat s utolsó vakációs gondozódat pedig, Levit, kísérd úgy a lelkek útján, ahogy minket kísértél ebben az életben."
Borítókép: Kicsit mindig velünk maradsz – FOTÓ: †VÁRDAI LEVENTE
