Mások szerint, ha tényleg az említett forgatókönyv érvényesül, az nem feltétlenül hátrányos Románia számára. Vehetjük újabb kihívásnak, amelyből akár nyerni is lehet. Már tíz évvel ezelőtt is azzal bíztattak, nem maga a tagság, aztán meg hogy nem Schengen, vagy az euró bevezetése a cél, hanem az oda vezető út végigjárása. Ez a klub – elméletileg - minden olyan tagország számára nyitott, amely teljesíti a belépési feltételeket. (Valamikor.) Romániának pedig különben is az az egyik fő tulajdonsága, hogy kényszer – néha csakis kényszer hatására - csuda dolgokat tud művelni, akár saját meggyőződése ellenére is. A délibáb ilyen értelemben tehát nem is délibáb, inkább a távoli vacsoracsillag, és csak annyit jelent: az útnak - emberi léptékkel mérve - soha nincs vége, de az irány jó, olykor pedig az oázisokban jól lehet csencselni, tevéket tankolni.
Abban viszont, úgy tűnik, egyetértés van mindkét filozófiai irányzat képviselői részéről: itt most elsősorban nem Románia, hanem a Brexit által megviselt, (vagy a britek kilépése miatt fellélegző?), a Trump adminisztráció szeszélyeivel, az új biztonságpolitikai kihívásokkal szembe kerülő Európa jövője a tét. Egy gyenge unió pedig Romániának sem érdeke.
"Nem arról van szó, hogy négyen határozzuk meg, milyen legyen Európa, nem ez az elképzelésünk, de mi vagyunk a négy legfontosabb ország és nekünk kell megmondanunk, hogy mit akarunk tenni, a többiekkel együtt" - nyilatkozta múlt héten Francois Hollande francia kormányfő tömören megfogalmazva a koncepció lényegét. Néhány ország gyorsabban és messzebb haladhatna előre bizonyos területeken, az elsősorban saját gazdasági érdekeiket szem előtt tartó később csatlakozottak sok esetben fékezik a haladást – vélik a négyek számolva persze azzal, hogy a közép- és kelet-európai országok körében nemtetszést, riadalmat kelt majd ez az elképzelés. Bár a többsebességű Európa-koncepció egyáltalán nem új, és a gyakorlatban a differenciált integráció folyamatosan jelen volt és van, elég csak a Schengen-országok vagy az eurózóna tagjai jelentette klubokra gondolni, az ellenérzések valóban kezdenek a tetőre hágni.
Itthon Klaus Johannis elnök tökéletesen hozza a megrökönyödött államfő szerepét, de hát mi mást is tehet Bukarest ebben a helyzetben. Románia különösen árulásként élheti meg a dolgok ilyetén alakulását, hiszen az országban az unió támogatottsága továbbra is magas. Az EU-nak nincs alternatívája, „az unión kívül is van élet” típusú euroszkeptikus szlogenek itt nem leltek követőkre, bár kétségtelen, hogy a románok „EU-fóriájából” – épp a tömegek túlzott elvárásai miatt - alaposan lefaragott az elmúlt évtized.
Románia két évtizeddel ezelőtt az európai integráció mellett kötelezte el magát az elszigetelődéstől tartva. A politikai elit meglátta és követte a fényt, míg 2007-re beérni látszodtak az integráció érdekében tett erőfeszítések. Arról ugyan megoszlanak a vélemények, hogy a román csatlakozás korai volt-e vagy sem, és hogy az EU az ország érdemei elismerése mellett, vagy inkább más, elsősorban geostratégiai megfontolásokból emelte soraiba Romániát, tény, hogy gazdasági szempontból az elmúlt tíz évben Bukarest haszonélvezője volt az uniós klubtagságnak még akkor is, ha sok esetben nem tudott élni a lehetőségekkel.
Ami viszont a továbbiakat illeti, vajon ez a mi jelenlegi politikai elitünk a maga megosztottságában, köldöknézésében tudja-e majd kezelni ezt a többsebességes dolgot? Érzi-e a kényszert arra, hogy megtegye a következő lépéseket az integráció útján? Mert vagy van konszenzus abban, hogy Románia számára – pislákoljon bár egyre távolibb dimenziókból – az egyedüli követendő fény továbbra is a nagy betűs Európából árad, vagy marad a frappáns, de lehangoló délibábos hasonlat. És az ezzel járó bolyongás a kies sivatagban.
