AMBRUS RÉKA
A történet eleje – mint utóbb kiderült – hosszú időre nyúlik vissza. Úgy tűnik, egy közel 4 éves sztafilokokkuszos fülfertőzés a gyökere, amit felületesen kezelgettünk, aztán egyszerűen békén hagytunk, mivel Boriszt nem zavarta.
De fél éve lassú romlásnak indult az étvágya, minden nyulak jólétének legfontosabb fokmérője. Két hónappal ezelőtt már tápok garmadáját cserélgettük, hogy megegye a napi adagját, s rendszeresen hagyta meg a lágy bélsarat is. Elvittem a dokihoz megnézetni, nem nőtt-e túl a foga vénségére, de nem. Elutaztunk sízni, s mire egy hétre rá visszajöttünk, egy csont és bőr, alig szédelgő fülest találtunk. Hasi ultrahang, ilyen-olyan elváltozások, öreg nyúl, leélte az idejét, de ha gondolom, vigyem el az egyetemre egy egzotikus állatspecialistához – mondták. Elvittem. Vérvétel, analízis, altatás, CT. Mikor érte mentem, az orvosnő mogorva arccal fogadott. Meghalt? – kérdeztem. Nem – felelte – de talán jobb lett volna neki. Elfacsarodott a szívem. Megmutatta a CT-t. A jobb dobhártyája mögötti üreget váladék, valószínűleg genny töltötte be, amely a fül belső szerkezetét is megtámadta. Az egyetlen megoldás a váladék és a fertőzött részek műtéti eltávolítása. Nem – dübörgött az agyamban. Borisz nem kísérleti nyúl. Öreg, sovány és gyenge. Ha nem hal bele a mélyaltatásba, majd belehal a felépülésbe: a fájdalomba, a kínlódásba, egy esetleges felülfertőződésbe – ha egyáltalán sikerül maga a beavatkozás. És belehalhat a bélflórájának felborulásába, amit az antibiotikumok okozhatnak. Ki is száradhat, ha nem iszik. Nyulat nem könnyű infúzióra kötni. Vékonyak az ereik, és nem tűrik a kanült. Egy pillanat alatt futott mindez végig az agyamon, és úgy látszik hatékonyan vetült ki az arcomra is, mert a doki néni visszakozva ajánlott egy endoszkópos változatot, bár teljes sikerrel nem kecsegtetett. Utánanézek a dolognak – mondtam neki. Márpedig az én nyulamat ne kínozzák sem endoszkópos, sem szikés változattal – gondoltam eltökélten, miközben a könnyeimet nyeldesve ballagtam a taxihoz, kezemben a hordozóval.
Napokig tanácstalan voltam és szomorú. Nem akartam, hogy szenvedjen. Ha ember lenne, küzdenénk, kerül, amibe kerül. De nem ember. Egy kis állat, akiért felelősséget vállaltam, amikor magamhoz vettem. Felelősséget vállaltam a jólétéért, a kényelméért, az egészségéért. Ő nem tudja megmondani, mit szeretne: élni mindenáron vagy nem szenvedni tovább. Hála Istennek legális az eutanázia. Nem kell kínlódnia, mint gyógyíthatatlan embertársainknak. Tanácsot kértem egy magyarországi ismerőstől, akinek rengeteg nyulas tapasztalata van. Elmesélte, hogy járt egy barátjának a fülese hasonló problémával. A történet olyan szomorú-keservesen végződött, amilyent én Borisznak semmiképpen nem kívántam. Írtam két külföldi rágcsálóspecialistának, de egyikük sem válaszolt. Farkas doki, a „háziorvosa” látva az analízisek erős vérszegénységre és az immunrendszer romlására utaló jeleit, s tekintetbe véve Boriszunk korát, diplomatikusan csak annyit mondott: ha a sajátja lenne, nem műttetné. Lassan megnyugodtam. Elhatározásra jutottam. Mondtam Tamásnak, hogy nincs operáció, nem kínozom. Ameddig eszeget s láthatóan örül az életnek, addig palliatív gondozásban részesül. Amikor kezdődnek az egyensúlyzavarok s a fájdalmak, elaltatjuk. Párom reakciójára azonban nem voltam felkészülve. Úgy védte Borisz életét, mint egy anyaoroszlán. Hogy-hogy meg se próbáljuk a műtétet? Még az endoszkóposat sem? Semmit? Egyszerűen hagyjuk meghalni? Ez felfoghatatlan! Miután jól összevesztünk, addig rágta a fülemet, amíg újra felhívtam az orvosnőt az egyetemen és aprólékosan kikérdeztem a kevésbé invazív megoldás folyamatáról, az esetleges mellékhatásokról, siker esetén a javulás mikéntjéről. Kiderült, hogy nem vágna, csak kilyukasztaná a dobhártyát, és megpróbálná kiszívni a mögötte levő váladékot. Egy csövet hagyna benn, amin keresztül aztán nekem is napokig kellene tisztítanom a hallójáratot. Így sem hangzott túl kellemesen. Persze, ő úgy képzelte, hogy ezzel a metódussal kezdi, és ha nem sikerül, eldönthetem, akarom-e a klasszikus folytatást. Szó sincs róla, nem akarom, de azért hívjon, amint lehet – kértem.
Ekképpen meg- és kiegyezve, hogy Tamás lelkivilága se sérüljön, de Borisz se szenvedjen többet a kelleténél (mert arról meg voltam győződve: ez a nyuszi ekkora problémával ennyi évesen nincs hogy megbirkózzon) húsvét másodnapján reggel fél 9-kor elindultunk édes hármasban az állatorvosi egyetemre. Tízkor már hívott a doki, de csak azért, hogy közölje: déli 1 előtt nem műti, mert közbejött egy sürgősségi eset. Az én nyulam a világ legsürgősebb esete, dohogtam magamban, amint elképzeltem Boriszt étlen-szomjan bezárva egy macskahordozóba, egyedül. Kettőkor azonban újra megcsörrent a telefon s közölték: a páciensnek többször leállt a légzése az altatás alatt, s bár most éppenséggel jól van, az endoszkópos beavatkozás kivitelezhetetlennek bizonyult. Vágjanak, vagy ne vágjanak? – ez itt a kérdés. Ne vágjanak – néztünk egymásra Tamással. Ébresszék fel, hiszen élvezte még a létet, s majd lesz, ahogy, s ameddig lesz.
Azóta, bár antibiotikummal tömjük az uraságot már 20 napja, egészen jó formában vagyunk. Eszünk, iszunk, játszunk, tépjük a könyvespolcot, és egy fess fiatalember vehemenciájával udvarolunk. Mintha nem is lenne majdnem 9 és fél éves és a közismerten kényes nyúlgyomra is fittyet hányna az antibiotikumra. Nem, Borisz nem fog meggyógyulni. De 10 napig még kaphatja a gyógyszert. S hogy utána mi lesz, azt csak a füles bundások Istene tudja. De legközelebb beszámolunk róla.
Fedőkép: Voltam már jobban is – FOTÓ: VÁRDAI LEVENTE
