AMBRUS RÉKA
Mindennek az az apropója, hogy füles lakótársunk újabban mániákusan rákapott a könyvespolcra. Hasonlít a gazdájára – mondaná a párom, aki őszinte kétségbeeséssel figyeli, ahogy végére járok a ház köteteinek, az újabbakat pedig nem győzi beszerezni. Borisszal kicsit más a helyzet. Bár néha írogat egy-egy cikket – az ő érdeklődése a könyvek szó szerinti fizikai tartalmára terjed ki, vagyis a papírra: lapok, borító, kéreg – bármi jöhet. Új vagy régi? Nem számít. Színes-fóliás ponyva vagy a régi idők szellemét idéző aromás, fekete-fehér, klasszikus szépirodalom? Imádja. Újrahasznosított papír vagy mérgező ólomfesték? Rá se bagózik. Sőt a kemény kérgű, száraz matematikai szakkönyvekbe is belekóstol néha. Kedvencei mégis a ’60-as, ’70-es évek Horizont sorozata és a Kriterion kiadványai. Rengetegszer mondtam már Tamásnak, tegyük el ezeket a legalsó polcról, s rakjunk valami értéktelenebbet helyette, hiszen nehéz őket újra beszerezni, egyikét-másikát lehet, ki sem adták mostanában. Gyanítom, hogy nem lehettek a kedvenc olvasmányai, mert kérésem süket fülekre talált minden alkalommal. Így hát Borisz tovább falatozik, ha nem látjuk.
Kezdem azt gondolni, hogy igen ravaszul választja ki az időpontot. Amikor este 7 felé hazaérek, kinyitom a szobájának az ajtaját és üdvözlöm. Álmosan pislog, nyújtózkodik, majd kicsámborog a nappaliba. Én átöltözöm, teszek-veszek, vacsorakészítésbe fogok. Ez utóbbi elég macerás, mert két hónapja műtötték az állkapcsomat, és még nem nagyon tudok rágni, tehát vagy eleve valami krémeset dobok össze, vagy a meglevő megy az aprítóba. Amíg ezzel foglalatoskodom, a nappaliban mély csend honol. Ha benézek, a füles általában bambán kuksol valahol. Aztán leülök enni. Tányér, villa, tükör, szalvéta. Igen, tükör, mert néhány hétig eleinte zsibbadt volt az egész állam ajkastól, így simán mellé trafáltam az étellel, ha nem láttam, hova kell tenni. Most már inkább megszokás. Csak fél szemmel pillantok bele, és ismerkedem a kissé megváltozott arcommal. Egy mások számára egyszerű étkezés nálam szertartássá vált. Ezt használja ki lógófülű banditánk. Amikor már a falat a számban van, s rágást imitálva, figyelmesen – nehogy az arcomba harapjak – tologatom a masszát balról jobbra s vissza, hallom ám a papírszakadás jellegzetes hangját: khhhhz...csám-csám-csám. Ez utóbbi inkább „c-c-c”-nek hangzik, ahogy ropogtatja a frissen letépett papírsávot az éppen aktuálisan kiszemelt kötet kérgéről. Először csak dohogok magamban, majd kiordítok, hogy vegye észre, nincs egyedül. A „c-c” néhány másodpercre megszűnik, majd folytatódik tovább. Ha nem veszem a fáradságot, s állok fel, hamarosan egy következő „khhhhz” hallható, amely egy újabb papírsáv letépését jelenti. Ekkor már általában dühösen ordítva futok a nappaliba, menteni a még menthetőt. Borisz szájából kilóg a zsákmány, de bátran szembenéz velem. Nem rág tovább, csak figyel. Ha vészesen közeledem, arrább megy fél métert, s kérdőn pillant felém, vajon lesz-e bőr a képemen kitépni szájából a szerzeményt. Mikor látom, hogy nem fél, még mérgesebb leszek, s jól megkergetem. Ez egy kívülálló számára kétségkívül mókás jelenet lehet. Borisz ugyanis vad őseihez méltóan fantasztikusan cselez, cikázik jobbra-balra, váltja a sebességet, s bújik a bútorok alá. A papírcsík harci zászlóként leng a szájában. A dohányzóasztal lesz általában a veszte, mert saját, bevehetetlen várának tekinti. Valamiért úgy gondolja, ha alája bújik, senki nem bánthatja. Ha utána dugom a fejem, mérgesen morog, védelmezi a területét és a zsákmányt. Én pedig kihasználva, hogy nem menekül, kitépem szájából a papírt, s ezzel győztesnek nyilvánítva magam, büszkén vonulok vissza vacsorázni.
Számomra érdekes és megmagyarázhatatlan, miért mindig ugyanahhoz a kötethez megy vissza? Hogy-hogy nem keveri össze a szorosan sorakozó könyveket? Nem mondom, ha egyet kivégzettnek ítél, újat választ, de alapjában véve van a viselkedésében valami furcsa következetesség. Ennek ragyogó és megmosolyogató példája, hogy karácsonykor s az utána következő két hétben ugyanazt a Karácsony Benő kötetet dézsmálta fantasztikus kitartással. Hiába kergettük, üvöltöztünk, legfeljebb néha-néha váltogatta a menüt egy kis fenyőággal vagy a karácsonyfadíszek cérnájával. Az utóbbi akció következtében lepottyant és széttört gömbök történetét majd jövő karácsonykor mesélem el.
Fedőkép: Már megint rajtakaptak? – A SZERZŐ FELVÉTELE
