Az előadást megelőzően Szenkovics Dezső moderátor röviden összefoglalta a nemzetközileg elismert és közismert meghívott hálózatelméleti tudós, „adatművész” inderdiszciplináris munkásságát. A Sapientia EMTE kolozsvári karának dékánja hangsúlyozta, tudományunkat és társadalmi életünket meghatározzák, illetve irányítják a „bennünk élő” komplex hálózatok. Ezeket a meghívott kutatásai nemcsak megmagyarázzák, hanem „kétdimenziós vizualizációk és háromdimenziós adatszórók segítségével láthatóvá is teszi számunkra”. Az irányítása alatt levő BarabásiLab a háromdimenziós vizualizációt művészi szintre emelte. A dataism elnevezésű (’adatizmus’, az angol ’data’ = adat szóból) új művészeti irányzatáról maga Barabási azt vallja, hogy „olyan művészeti gyakorlat, amely tudomásul veszi és elismeri, hogy az adatok az emberiség számára központi fontossággal bíró eszközök a benne és körülötte zajló világ megértésében”. Ezért a tudós-művész szerint a művészetnek sem szabad figyelmen kívül hagynia az adatokat, „ha releváns kíván maradni a társadalmunkat formáló posztvizuális folyamatokban”. Előadónk továbbá azt vallja, hogy a „mi a tudomány?”, „mi a művészet?” kérdések teljesen értelmetlenek, mindkettő ugyanis „ugyanannak a felfedező útnak a része”. Ennek megfelelően Barabási a három nyelvet (a tudomány, a tudomány-népszerűsítés és a vizualitás nyelvét) használja, de mindegyik a minket körülvevő valóság leírását célozza.
Út a szobrászattól a hálózatokon át az adatszobrokig
Barabási Albert László megelőlegezte, hogy Kolozsvárra visszatérő előadóként most a művészet és a tudomány szerepéről fog értekezni. Bár őt hálózatkutatóként ismerik, valójában eredetileg szobrász szeretett volna lenni, de ennek nem volt realitása a kommunista Romániában, úgyhogy a „könnyű utat választottam, és elmentem atomfizikusnak” fordulattal nevettette meg a hallgatóságot. Még így is megmaradt a kapcsolata a művészettel, hiszen – s ezt kevesen tudják – első hálózatkutatási munkája nem egy szakcikk volt, hanem egy grafika. Miután akkori kutatása során, némileg véletlenül belebotlott a gráfokba (a gráf csúcsokból és élekből alkotott hálózat – szerk. megj.), rájött, ez annyira izgalmas téma, hogy ő ezzel szeretne foglalkozni. S amikor mindössze 26 évesen egyetemi tanárrá vált az Egyesült Államokban, megadatott neki a lehetőség, hogy felvehessen bármilyen kurzust az egyetem ajánlatából. Az így megszerzett művészeti ismereteket igyekezett visszahozni a laboratóriuma munkájába. Szerencséjére épp akkor bontakozott ki a hálózatelmélet, mint tudomány. Olyan vizualizációkat készítettek (elsőnek egy sejtben található fehérjéről), amelyek hűek a tudományos adatokhoz, de „akkor is működnek, ha kivettük a cikkből, és más kontextusban is megmutatjuk, esztétikusan is izgalmasak, van jelenlétük a szöveg nélkül is”.
Hogyan jutott el a síkban található reprezentációktól a szobrokig? Barabási Albert Lászlót szinte tizenöt évig zavarta, hogy a hálóknál használt vizualizáció „be van ragadva két dimenzióba a képernyő felületén”. Bár az úgynevezett adatszobrok gondolata 2007-ben megfogalmazódott, a tudós csak tíz évvel később tudta matematikailag „leírni” a problémát. Ennek eredménye az az algoritmus (műveletsor) lett, amellyel adatsorokat térben tudunk ábrázolni, ami a rangos tudományos folyóiratban, a Nature-ben is megjelent. Mert mi a kihívás? A kétdimenziós ábrákban nem zavar minket az, hogy a csomópontokat (csúcsokat) összekötő huzalok (élek) metszik egymást. Muszáj nekik, ha bonyolult az ábrázolni kívánt hálózat. Térben viszont, tehát három dimenzióban bármilyen hálót el lehet úgy helyezni, hogy a huzalok nem metszik egymást. Az algoritmus azt mondja meg, ezt hogyan lehet elérni és elrendezni. Mindezt először az ételhálón próbálták ki 2010-ben, amikor azt kutatták, hogy az ételekben található különböző nyersanyagok, hogyan viszonyulnak egymáshoz, mikor lehet őket ízletesen összekombinálni. Az algoritmus lehetővé tette, hogy bármilyen bonyoltultságú hálózatot tudjunk ábrázolni térben, így született meg a most már múzeumban megtekinthető első adatszobor. „Általa meg teljesen átalakult a kapcsolatunk az adatokkal, körbe lehet járni, minden oldalról meg lehet vizsgálni, teljesen más a ránézés ezekre, mint amit két dimenzióban látunk” – húzta alá a tudós.
Hangsúlyozta, valójában nem az a „szobrászati” kérdés, hogy a csomópontok, az élek szépek és esztétikusan legyenek, hanem hogyan írjunk olyan algoritmust, amelynek a segítségével azt a hatást érjük el, amit szeretnénk. Mert az algoritmus változtatásával tudunk különböző formákat létrehozni.
Az adatszobrok előnyei mellett Barabási egy hátrányukra is felhívta a figyelmet: a csomópontok neveit nem tudjuk feltüntetni. De ez az adat visszanyerhető hozzáépített applikációkkal.
Mi az a „gurka”?
A Nature-ben megjelent kutatási projekt egyik izgalmas felfedezése az volt, ha a huzalok egyre sűrűbbé válnak (vagyis sok a csomópontok közötti kapcsolódás), akkor a hálózat átalakul. A hálózat meggörbült élei egy sajátos formát vesznek fel, amit ők gurkának neveztek el. (Személyesen egy cérnagombolyagra asszociáltam.) Kiderült, az emberi agy hasonlít ehhez, nem azért, mert az ilyen alakú, hanem mert a neuronok hálózata ugyanilyen sűrű, s nem tudnak egyenes pályán elhelyezkedni.
A gurkaformával elkezdtek játszadozni, és megvalósították más anyagban, például márványban, felfújt traktorkerekekből. Hogy miért? Mert keresik azt, melyik az anyag, amely a legjobban megfelel annak az adatnak, amivel foglalkozunk. Van amit varrni kell, illetve van, amit márványba vagy fába kell faragni stb.
A Nature 150 címlapsztorija
A Nature 150 projektjük a már említett tudományos folyóirat létrejöttének másfélszázados évfordulójára született, amit 2018-ban ünnepeltek. Barabási laboratóriumát felkérték, hogy segítsen megtervezni az ünnepi lapszám címlapját. Örömmel elvállalták a nem mindennapi feladatot. Feltérképezték a Nature-ben a 150 év alatt megjelent 80 ezer (!) cikket, s megkeresték a köztük levő kapcsolatokat. A ki kire hivatkozik ötletét el kellett vetniük, mert a régi cikkek esetén erre nem lehetett építeni. Ezért úgy döntöttek, azt veszik figyelembe, hogy ma ki hivatkozik két cikkre a Nature-ben egyszerre, mert akkor az adott két cikk között létezik valami kapcsolat. Ebből épült ki egy csodálatos háló, ami végül az ötoldalas, kifordítható Nature-címlapot képezte.
Hogyan lehet az adatokkal a művészetre ránézni?
Ez a kérdés egy másik irány, amivel a Barabási-laboratórium foglalkozik. Meg lehet érteni a művészeknek az életpályáját a hálózatok segítségével. Barabási Albert László kezébe került egy hihetetlen adatsor, amely tartalmazta félmillió képzőművész összes (több százezer) kiállítását 1980–2016 között, 140 országban, 14 ezer galériában, hétezer múzeumban. Annak alapján, hogy egy adott művész hol és mikor állított ki, összekötötték az őket kanonizáló, művésszé tevő intézményeket. Ha ugyanis két vagy több galéria/múzeum ugyanazt a művészt állítja ki, akkor a kurátoroknak ugyanaz a víziója a kortárs művészetről. Abból lett a múzeumokat és a galériákat összekötő térkép, amelyben erős korreláció volt aközött, hogy minél centrálisabb csomópont egy adott intézmény, annál fontosabbnak tartják őket művészeti berkekben is. Sajnos az is látszott, hogy a közép-európai „szigeten” tevékenykedő művészeknek – számos kiállítás-lehetőség mellett – kevés az útjuk a valóban világhírnevet biztosító kiállítóterekhez. Érdekes módon ez a hálózat azt is meg tudta jósolni egy adott művész első kiállásának helyéből, mekkora az esélye, hogy egy rangos helyen is megjelenhessen később.
Álhírek, betiltott könyvek és személyi számok – hengerelve
Bizonyára számos olvasónknak is ismerős a mintázott falú helyiségek, szobák látványa. Megtudtuk, Barabási nagyapja festő-mázoló volt Kézdivásárhelyen, és gyermekként nyaranta segített neki, de – s ez fontos – nem volt szabad a festőhengerhez nyúlnia. Ez a tapasztalat hasznos volt, amikor azt a kérdést kellett megoldani, hogy „az adatinformációkat átvinni sík felületetkre úgy, hogy hiteles és a művészeti szakmában is értelmezhető legyen”. Miért a két dimenzió? Mert a művészvilágot meghatározó gyűjtők 95 százaléka csak vásznat hajladó vásárolni, a tudós szavaival „mást nem tudnak értelmezni, csak amit fel tudnak akasztani a falukra”.
A 2021-ben indult, néhány hete lezárult projektben ők maguk kezdtek el festőhengereket gyártani, 3D-s nyomtatással. Néhány fiatal képzőművésszel kísérleteztek azon, hogyan lehet hitelesen átvinni a festőhenger segítségével az adatokat sík felületre. Ezt Barabási több érdekes témával is példázta. A Covid-járvány lejárta után, 2023-ban az álhíreket (fake news) vizsgálták, és rájöttek, hogy a Twitter közösségi felületen (az X elődje) mindössze tizenkét, általuk „fake news apostolnak” elnevezett ember felelős a félrevezető információk 70 százalékáért, s mindegyik „apostolnak” gyártottak egy festőhengert. A kutató arra is rámutatott, hogy a hamis hírek fogyasztói az egykori Twitteren csak egy hangos, 1–5 százalékos kisebbséget tettek ki.
Tavaly a tiltott könyveket járták körül. Megkeresték a tíz legbetiltottabb könyvet az Egyesült Államokban, és monokróm festmények, „orrvérzésig egymásra hengerelt”, karóra tűzött, kerámiában kiégetett könyvek művészeti eszközeivel mutatták meg azt a feszültséget a létező, de meg nem mutatható között.
A harmadik ilyen jellegű projektjük a minket meghatározó számokról szól. például személyi szám, telefonszám, bankszámlaszám. Ezeknek a hosszú számoknak – amihez nagy hengereket építettek – az az esztétikája, hogy egyediek.
Most futó projektek
Bár nem nyertek Magyar Tudományos Akadémia (MTA) kiírt szoborpályázatán, az akadémia tizenegy szekcióját ábrázoló, a C vitamin struktúráját formázó adatszobruk megtalálta a tökéletes helyét. Hol máshol, mint Szegeden, a Szentgyörgyi Albert téren fogják jövőre felavatni a hatméteres alkotást. Más aktív projektjük a velencei építészeti biennálé felújítás alatt álló főépülete homlokzatának eltakarására kapott felkérés. Feldolgozták az elmúlt ötven év biennáléi résztvevőinek adatait és a köztük levő kapcsolatokat, amit egy óriási, 30×8 méteres, átlátszó ábrára helyezték el.
Összegzésként Barabási Albert László a dataizmusról beszélt. Valamikor Leonardo da Vincinek az volt a kihívás, hogyan fessen meg egy arcot, felületet, csontot vagy izmot. „Ha Leonardo ma élne, valószínűleg az adatokra koncentrálna, mert most ez a kihívás, hiszen világunkat az adatok határozzák meg. Hogy mit csinálunk, mit eszünk, mit vásárolunk, mennyit keresünk, milyen jövőnk van, egy csomó adat határozza meg, amit a legtöbbször nem látunk” – mondta zárszóként. Hozzátette, ha a művészet jelen akar lenni a mai világban, nem tudja elhanyagolni az adatokat, kell hogy találkozzon vele, és reprezentálja ezt a rejtett valóságot.
„Millió dolláros kérdést” vetett fel a Szabadság az AI-ról
Még az előadásnál is érdekfeszítőbbnek bizonyult az a háromnegyed óra, amikor Barabási Albert László a hallgatóság internetes űrlapon feltett, és a moderátor által közvetített kérdéseire válaszolt.
A mesterséges intelligenciát (AI) maszívan használja a Bárabási laboratórium, a kutatás minden irányába beépítették. Egy új AI-algoritmust is létrehoztak, ami felgyorsította a bonyolult hálózatok térbeli ábrázolását. Ehhez tudni kell, hogy ami néhány száz csomópontig egyszerű feladat, öt-tízezer csúcs vagy még több esetén már hálózatelméleti szakember kell.
Barabási nem tartja az AI-t csodának, hanem eszköznek. Kihívás nekünk, magyaroknak is, úgy véli, „jelen kell, hogy legyünk, és digitalizálni kell azokat az értékeket, amiket létrehozunk”. Felvetette, Magyarország fektessen bele abba, hogy legyen egy saját ChatGPT-szerű AI-unk, ami „a mi kultúránkat, a mi tudásbázisunkat repezentálja”.
A témához kötődött a Szabadság kérdése is. Azt szerettük volna megtudni, milyen szempontokra figyeljenek a közösségi hálózatok és az AI felhasználói a hasznosság és már ártalmas függő viszony között, miképpen kontrollálhatóak ezek a hálózatok. Barabási „millió dolláros kérdésnek” nevezte az AI kontrollálhatóságát. Erről rengeteg utópia született, miszerint az AI majd kontrollál minket, és végül az emberek kiirtásával egy új digitális életforma fog megjelenni. A tudós úgy fogalmazott, „azok, akik csinálják, nem félnek az AI-tól, mert azok tudják, hogy mennyire primitív és mire képes; azok, akik írnak róla, félnek tőle”. Leszögezte: ha belenézünk az AI eszköztárába, annak megdöbbentően primitív a matematikája, ami arra utal, milyen kevés kell az intelligencia megjelenéséhez. Az AI „hihetetlenül szofisztikált Wikipédiává vált”, az enciklopédiák következő szintjét érte el, nem önállóan gondolkozó rendszer még.
További szerteágazó kérdések, meglepő válaszok
A hálózatkutatás interdiszcipináris, nem tehető be valamelyik tudományágba, de több osztályba is besorolható, és az elmúlt évtizedekben egyszerre több területen belül is létjogosultságot szerzett – mondta a kutató a tudományágra vonatkozó általános kérdésre. Minden hálózatra érvényes néhány törvényszerűség, ugyanúgy jelennek meg – ezek alkotják a hálózatelméletet, ez az átjárhatóság teszi lehetővé, hogy több területen is alkalmazható.
A művészetekkel kapcsolatban Barabási kifejtette, a kriptovaluták, blokkláncok, NFT-k felhasználásával új művészeti piac született, amely sokkal átláthatóbb, mint a gyűjtők hagyományos világa, ami hasonlít a művészeti főiránnyal szembehelyezkedő, impresszionisták által a 19. században generált galériarendszerhez.
Arra a felvetésre, hogy a laboratórium kap-e politikai jellegű felkéréseket, Barabási nemlegesen válaszolt. Viszont a hálózatelmélet eredményeit és az AI-t természetesen felhasználják az Egyesült Államokban a politikai szereplők és jelöltek. Ugyanez érvényes a konfliktusok kezelésére is.
A kutató felnevetett a „mikor indul a erdélyi BarabásiLab?” kérdésre, de közös projektek, közreműködések már vannak. Nem kell fizikai helyszín a 21. században, szétszórva jelen vannak Erdélyben, Magyarországon.
Hogy mi teszi az adatvizualizációt művészetté, itt a kiállító intézmények, szakemberek szerepe a mérvadó.
Barabási a hálózatkutatásban elmélyülni kívánó fiataloknak azt ajánlotta, ne csak egy területről közelítsenek a témához; kell a gráfelmélet, a számítógépes eszközök ismerete, a statisztikus fizika. Mindezekre számos eszköz van manapság.
Felmerült, hogy az adatvizualizációt próbálták-e a holografikus megjelenítéssel társítani, ezt meg fogják vizsgálni, megpróbálják, s ha működik, használni fogják – mondta.
Barabási reméli, hogy laboratóriuma nem élvez monopóliumot, mert „a monopólium megöli a kreativitást”. Neki az a célja, hogy támogassa a versenytársak működését, akik segítik a terület evolúcióját.
A személyes motivációjáról érdeklődőnek a kutató a hálózatokról mint saját „intellektuális gyermekéről” beszélt, amely iránt nemcsak szeret, hanem kötelességei is vannak feléje.
Persze a tudós sem tudhat mindent: az idegpályák működését még nem lehetett modellezni, az agykutatás még mindig gyermekcipőben jár. Hisz abban, hogy húsz-harminc év múlva lesznek nem destruktív módszerek az ilyen vizsgálatokhoz.
A legkisebb hatás, legkisebb energia elvével kapcsolatban megfigyelhető, hogy a hálozatokban nehezen halad az információ a második, harmadik láncszemen keresztül, nehéz az információt az ötödik láncszemig eljuttatni. Mi a garancia, hogy az információzuhatagból épp azt az egy információt továbbítjuk? – tette fel a retorikai kérdést.
Barabási Albert László végül a racionális és irracionális világról az oktatás szükségességét emelte ki. Szerinte képesek kell legyünk arra, hogy átlássunk az álhíreken, megkeressük a helyes válaszokat. „Ahogy hozzá kellett egy generációnak szoknia ahhoz, hogy mit jelent a televízió, a közösségi hálózat, az internet, most felnőtt egy nemzedék, aki azt kell megtanulja, mi az az álhír, és tudatósítania kell, hogy ezekkel a fals bójákkal teli van az életünk, de mégis meg kell találnunk az igazságot” – üzente búcsúzóul a kutató. Megígérte, új tartalommal visszatér hozzánk.
Az előadás megtartását a Transilvania Trust Alapítvány, a kolozsvári magyar főkonzulátus, a Babeş–Bolyai- és Sapientia-egyetemek közreműködése tette lehetővé.
