Akkoriban az interjúk, ha telefonon is, de még élő szóban készültek, nem villámpostán, hogy elküldök tizenkét kérdést, s kapok rá nyolc választ, mert az alanyom jobban tudja, mint én, hogy mit kérdezzek és mit ne. Hívtam. Reggel, a megadott időpontban, még a lapindító szerkesztőségi megbeszélés előtt. Menedzsere elnézést kért, legyen egy kis türelmem, míg elkészül. Semmi gond, csak nyugodtan. Negyedóra múlva menedzsere újabb elnézést és türelmet kért. Semmi gond, csak nyugodtan, közben lemegyek az értekezletre, majd beszélünk, minden rendben. Percek múlva áldott emlékű sportrovatos kollégánk, Romász Jani kopogott be a főszerkesztői irodába: „Benkő itt van? Zorán keresi.” És akkor vissza az emeletre, és beszélgettünk. November közepe táján volt, kellemesen mélabús napokkal, a fátylas felhők mögül néha fel-felsejlő napsütéssel, azzal az általam soha meg nem fejtett és meg sem magyarázható érzéssel. Olyasvalami ez, mint a „Készülj a hosszú télre, kedvesem! Mert hosszú lesz a tél, én azt hiszem.” Kérdezte, milyen az időjárás Erdélyben, Kolozsváron. Mondtam, hogy olyan zorános. Kérdezte, hogy az milyen. Mondtam, hogy olyan, mint amikor a fátylas felhők mögül néha fel-felsejlenek a napsugarak, minden olyan kellemesen mélabús, mint amikor valami éppen elmúlni készül, például az ősz, jön helyette más, például a hosszú tél, s az emberben olyan érzések törnek fel, amiket én soha nem tudok sem megfejteni, sem magyarázatát adni, csak annyit tudok, hogy nagyon mélyek. Na, ilyen. Vette a lapot, egyből értettük egymást. A vásárhelyi buli után szemtől szembe is találkoztunk egy kézfogás és egy értő szembenézés erejéig. Most, annyi év, több mint húsz esztendő után Kolozsváron ott álltam majdnem legelöl. Hogy lássam. És ne a perem folyton-folyvást rotyogását, hanem a lényeget halljam. Nagyon szép volt. Nagyon jó volt. Nagyon mély volt. Szerintem a Jóisten akarta, hogy Chris Rea Tell me There’s a Heavenét Dusán átültesse magyarra. Igen, Kell ott fenn egy ország. Férfiember nem sír, mondják… Dehogynem! Papp-Bálint Misi egykori ötvenhatos politikai elítélt barátomtól tudom, hogy ha tisztán akarod látni a világot, néha meg kell mosnod a szemed, ehhez pedig könnyek kellenek.
Vasárnap este nem voltam egyedül. Ezzel sem. Előttem-mellettem elmorzsolódott a szemek sarkában egy-egy könnycsepp. Aztán vége volt. Csak álltam, hogy térnék magamhoz. Rám szegezett tekinteteket éreztem. Nagyon közelről. Csak álltak némán, és néztek. Fiatal pár, huszonévesek. Az asszonyka törte meg a csendet: Nagyon aranyos tetszik lenni, hogy ilyen korban ilyen őszinte tetszik lenni… Mondom, hogy ez ilyen. S hogy édesapámat sirattam meg. És mást is. A fiatalember, hogy ő is.
