Bábszínész, borszakértő, „kisoroszlán”: Vincze László

Kérdezett: Szegedi Csaba, Szöveg: Kerekes Edit
Megjelent a Szabadság napilap mellékletében, a Református Híradó karácsonyi számában.

– Hogyan lettél presbiter, később főgondnok?

– Fokozatosan történt, eleinte arra buzdítottak, legyek ott csak úgy, mint pótpresbiter, aztán feladatokat vállaltam, szép lassan belefolytam az egyházi életbe, mire észbe kaptam, választások zajlottak, és a következő ciklustól már presbiter lettem, 1998–99-ben. Később szorgalmazták, hogy vállaljak felelősségteljesebb feladatokat, és így érkezünk el a mához: immár négy-öt éve főgondnok vagyok.

Kicsi szelíd oroszlánok Írisztelepen

– Az Írisztelepen mi a feladata a presbiternek?

– Nagyjából meghatározott, de a presbiter is kitalálhat magának feladatokat. Azzal kapcsolatban például, hogyan lehet közelíteni a hívekhez, főleg a megközelíthetetlenebb hívekhez, jócskán szükség van kreativitásra a presbiter részéről. Természetesen szabadidőre is, amivel manapság kevesen rendelkeznek, a napi nyolc óra munkáról most már tudjuk, hogy vicc, ennél jóval elfoglaltabbak az emberek. Ezért a presbitérium jelentős részben idősekből áll, a fiatalabbak nem tudnak annyira belefolyni a munkába. Szeretnének ők, és a bizalom megvan irányukba, de dolgoznak, kisgyerekesek, nincs idejük, mégis, ahol tudnak, segítenek.

– Missziói feladatokat is végeztek?

– Nem missziói feladatként fogjuk fel, annak most már lassacskán kezd rosszabb szájíze lenni, hanem egész egyszerűen itt-ott találkozunk emberekkel, beszélgetünk, kávé, tea, csevej, csak utcai találkozás, ő éppen kijön a boltból, én éppen bemegyek, és ha néhány percnél több időnk van, jöhet az egyházközösséghez kapcsolódó kérdés is. Vannak apróbb sikereink, azoknak örvendünk.

– Az utóbbi években, amióta főgondnok vagy, elég sok minden történt az Írisztelepen. Gondolom, a templomfelújításban is oroszlánrészt vállaltál a presbitériummal együtt.

– Az oroszlánrész mindig a lelkipásztoré, mi ilyen kicsi szelíd oroszlánok vagyunk, de aki csak tudja, odateszi minden tehetségét. Ma már nem úgy zajlik a közösségi munka, mint például 25 évvel ezelőtt a gyülekezeti házon, ott voltam többedmagammal a háztetőn, amikor készítettük. Ez a világ arrafelé megy, hogy a kalákajellegű munkát sajnos megszünteti. Másrészt most komolyabb szakmunkára volt szükség, elszámolandó pályázatokkal, ehhez számlaképesség kellett, ami a híveknek nemigen van, de a felújítás után a takarítás, rendezési köz­munka ránk vár. Olykor megünnepeljük az adott hónapban születetteket, időnként majálist, gulyásfőzést szervezünk, testvérgyülekezeteket fogadunk, és minden vasárnap istentisztelet után akár tea mellett beszélgetünk a gyülekezeti teremben, akad olykor némi ünnepelnivaló is, a névnaposnak énekeljük, „áldjon meg téged, áldjon az Úr”, és máris jobb kedvűen megyünk haza. Jó érzés, hogy mindig történik valami, épülünk. Múlt héten orgonát szereltünk fel a templomba, így 65 évvel a templomépítés után végre van hagyományos, sípos orgonánk holland adományból. Ehhez meg kellett erősíteni a karzatot, jó alapot készíteni neki. Most már van igazi orgonánk és ahhoz méltó kántorunk.

Borszakértőbb, mint bábszínész, vagy fordítva?

– A hétköznapokban bábszínész vagy és borszakértő. Melyiket tennéd előre?

– Csak kronológiai sorrendet tudok a kettő között felállítani, így a bábozás volt korábban. A nyolcvanas évek végén jelentkeztem álláshirdetésre. Nagyon szomorú idők voltak azok, aki tudott, menekült az országból, jó néhány bábos is elment, azok állásait befagyasztották, ha tovább tart az az időszak, talán teljesen elsorvasztották volna a magyar tagozatot. Aztán meghalt Péter János, az erdélyi bábozás talán legnagyobb alakja, és azt a helyet kénytelenek voltak meghirdetni, oda felvételiztem többekkel együtt. Felvettek, nyolc esztendeig dolgoztam az állami bábszínháznál, azóta szabadúszóként folytatom.

Betlehemes nélkül nálam nincs karácsony FOTÓ: ROHONYI D. IVÁN

– Hogyan születnek a bábjaid?

– Elképzelem, kitalálom, hogy milyen bábot szeretnék, az utasításaim alapján mesterek készítik el. Díszletet már többször készítettem, de bábkészítéshez más jellegű kézügyesség kell. Csodálom azokat, akik a teljes folyamatot végigviszik: kitalálják a bábokat, elkészítik őket, majd el is játsszák az előadást. Én őket tekintem bábosoknak, művészeknek, ilyen értelemben magamat talán inkább bábszínésznek nevezném.

– Hogyan szokott felépülni az előadás? Megálmodod éjjel, vagy napokig, hónapokig tervezed?

– Kell egy ihlet, egy alapötlet, ahonnan elindul a dolog, és ez szeszélyes ügy, nem mindig jön rendelésre. Nagy mozgásteret ad, hogy az állami költségvetés nem köti meg a kezem. Kezdettől megszabtam magamnak bizonyos irányvonalakat, eleve érdekelt a magyar népmesék, magyar klasszikusok világa, a vásári bábjáték, a hagyományainkhoz közelebb álló népi dramatikus játékok. Gyönyörű a Jancsi és Juliska, meg a Hófehérke is, de hát azt annyian játsszák, hogy nekem jut más. Sőt, akkor nekem azzal nem kell hál’ istennek foglalkoznom.

– Melyik a kedvenc bábjátékod?

– Mostanában eléggé leszűkült a repertoár, mert a bábozást nem főállásban végzem, de a magyar népmesék végigkísértek és a klasszikusok, János vitéz, Háry János, meg a vásári játékok: játszottam a román Vasilache és Mărioarát, az angol Punch és Judyt, de amit már húsz éve játszom, a magyar Vitéz László, a leginkább igényelt előadásom. Adventben mindig előkerül a sufniból a betlehemes játék, sokfelé hívnak vele, anélkül advent nálam most már nincsen.

A vásári játék: szerepálom és szabadság

– Van-e kedvenc bábod?

– Vitéz László! Hát az egy aranyos népi, vásári, polgári hős. Európában minden népnél létezik ilyen figura, csak mindenütt másképp hívják. Valójában a késő középkori commedia dell’arte színházból nőtt ki. A rendszerkritikus előadásokra egyre érzékenyebbé váló hatóságok megtorlásainak hatására ez a színházi műfaj paraván mögé vonult, bábfigurákkal már kevésbé szúrt szemet. Ezek vásári műfajok voltak, a vásár pedig családi program. Amíg a szülők elmentek a disznóra vagy lóra alkudni, esetleg utána még áldomást is megittak, odatették a gyereket a vásári bábos bódéjához, ahol az jól elvolt, évtizedek, évszázadok alatt így vált gyermekműfajjá a bábszínház, bár nem annak indult.

– Miért éppen Vitéz László a kedvenced?

– Hát abban annyi elevenség, vidámság és játékosság van és annyi szabadság, hogy két egyforma előadás nincsen. Ez az a fajta bábszínházi előadás, ahol ha valamit beszól a közönség vagy bekiabál a gyerek, arra a báb reagálhat, míg kötött forgatókönyvnél ez nemigen megy. Ott tényleg szabadon csinálhatom azt, ami valójában belőlem jön.

– A báb olyasmit is mondhat vagy előadhat, amit lehet, hogy te nem?

– Pontosan. Olyan, mint a király mellett az udvari bolond. Ő megmondhatta a királynak, amit más nem.

– Van-e szerepálmod?

– Nincs, mert amióta szabadon játszhatom, azt vihetek színre, amit akarok, amire energiám, pénzem van, pályázatból futja. Amióta kiléptem az állami kötelékek közül, fölfedeztem, hogy két kezem van, és a bal kezem meg a jobb kezem egymással szemben párbeszédet tud folytatni. A hangformálás magától jön. Rengeteget segített a vásári bábjáték, illetve a Vitéz László, ami hagyományosan erről szól, hogy a paraván mögött többnyire egyetlen bábos van, aki mindkét kezét használva játszik. A kezeimen cserélődnek a bábok, és a jobb és a bal kezem is az enyém, tehát akkor a szerepálom is, ahány báb van a kezemen, az mind az én szerepálmom. Mindhez hozzá kell tennem magamat, és nem külső megkötésből, hanem mert én így akartam.

– Hogyan lettél borszakértő?

Játék és körforgás Vincze László életében az úrvacsorai bor ihlette kései szerelem

– Mondhatni, ez kései szerelem, amihez az egyháznak is van bizonyos köze, pontosabban az úrvacsorai bornak. Még ha csak egyetlen kortyocska is, érezni, hogy úrvacsoráról úrvacsorára változó a minőség, egyik ízlik, a másik nem. Aztán egyszer édes vörösbor volt, és bennem ez valami megmagyarázhatatlan oknál fogva zsigeri taszítást váltott ki. Később, ha bárhol édes vörössel kínáltak, köszönettel elutasítottam, ennek az ellenérzésnek az okát megmagyarázni nem tudtam, de mindez kíváncsivá tett. Így aztán természetesen jelentkeztem, amikor a budapesti Borkollégium tanári kara eljött Kolozsvárra tanfolyamot tartani, és egy év múlva elvégeztem a Borkollégium következő tanfolyamát is. Elkapott a gépszíj, néhányan már Budapesten jártuk ki a vizsgával záruló harmadfokú képzést. Azóta is hajt a kíváncsiság, egyre több kérdésemre választ kaptam, amely válaszok folyton újabb kérdéseket szülnek. Gyönyörű körforgás ez anélkül, hogy az ember alkoholistává válna. Borkóstolókat szervezek, időnként magam is tartok – gyönyörű látni, amikor a borkóstoló végén mindenki arcán mosollyal távozik.

Összhang az ünnepi asztalon

– Ha már megkérdeztem, hogy melyik a kedvenc bábod, akkor muszáj megkérdeznem, hogy van-e kedvenc borod.

– Én nem szeretem csak az édeset, a félédeset, a félszárazat, a szárazat, a fehéret, a rozét, a vöröst és így tovább. Csak mindenből a minőséget. Hiába csábító a bolt polcán a tízlejes valamiféle bor, megkóstolni alkalomadtán esetleg lehet, de vásárolni csak olyat, ami valamennyire már kiállta a próbát. Erre jók a tanfolyamok és a borkóstolók, ahol barátkozhatunk bizonyos borokkal, borfajtákkal, borászatokkal, és a boltban már tudni fogjuk, hol keressük.

– Mit ajánlasz az ünnepi asztalra?

– Az ünnepi asztalnál összhangban kell legyen minden. Az ünnepi asztal gazdag szokott lenni, utána az ember hetekig böjtöli, de azért annak meg kell történnie, hiszen csodálatos együttlétre ad alkalmat. Ott mindenféle husikák vannak, meg köretek és desszertek, az ízesítést, fűszerezést, mindent figyelembe kell venni, hogy a bor ezekkel összhangban legyen. Egyszerűbb vasárnapi ebédnél inkább a pincénkben található borhoz választjuk meg a főznivalót, de az ünnepi vacsoránál az egészet meg lehet komponálni. Csirkéhez inkább fehérbor, a vörös húsokhoz vörösbor, könnyebb vörös, nehezebb vörös, száraz fehér, a végén a desszerthez desszertbor is dukál. Nagyon színes és jó játék, szórakoztató. De olykor a hétköznapokat is elvarázsolja felkockázott sajttal kortyolgatni egy finom bort.

– Vincze Lászlóéknál milyen bor kerül az ünnepi asztalra?

– Egy kis pezsgő, megcsiklandozni az ízlelőbimbókat, majd jöhetnek a különböző előételfogások, hozzá többnyire száraz fehérbor, és aztán mindenképpen kell egy könnyebb vörösbor, ilyenkor a végén a nehezebb vörösbor akár el is maradhat. Nem vagyunk nagy hívei a testes vörösboroknak, de a komoly disznó- vagy marhaétel mellé nehezebb vörösbor dukál. A desszerthez aztán érkezhet egy édes szamorodni vagy tokaji aszú. Tokajról szoktam zárójelesen megjegyezni, hogy az a legnyugatibb erdélyi borvidék. Sokan viccként kezelik, pedig felemelkedése kezdetén – a három részre szakadt országban – Tokaj az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott. Mai napig jegyzik, hogy melyik dűlő volt a Bethlen Gáboré, melyik a Bocskaié, az egész Rákóczi dinasztiát gyakorlatilag a szőlőbirtokossággal alapozták meg, később Rákóczi Ferenc abból pénzelte a forradalmát. Károli Gáspár is tokaji szőlőbirtokai jövedelméből fizette munkatársait és tartotta fenn a nyomdát, ahol a vizsolyi biblia született.

– Mi a kedvenc borkorcsolyád?

– Ha igaz, hogy a jó házasságok az égben köttetnek, akkor a bor és a sajt házassága ilyen. Mindig van otthon többféle bor és többféle sajt. Jobb focimeccs alatt, mint volt nemrég a világbajnokság, kiválóan lehet pasziánszozni a sajtkockákkal, kétkortynyi borokkal. Nagyon jó játék összekóstolni, sok minden kiderül ilyenkor arról, hogy melyik sajt melyik borral miféle ízvilágot alkot. És ha a végén még a kedvenc csapatod is nyer, tökéletes az élmény.

Desszerthez érkezhet egy édes szamorodni vagy tokaji aszú