Óvodától kántorságig: ha megnövök, Halász Judit szeretnék lenni

Megjelent a Szabadság napilap mellékletében, a Református Híradó legfrissebb számában.– Már óvodáskoromban vonzott a zene, az éneklés. Zenei tanulmányaim első osztályos koromban kezdődtek a kolozsvári Augustin Bena Zeneiskolában. Itt kezdtem el az iskola (Apáczai Csere János Elméleti Líceum) mellett zongorát tanulni Pusztai Enikő és Guttmann Emese tanítványaként. Kilencedik osztálytól mentem át a Sigismund Toduţă Zenelíceumba, ahol épp akkortájt indult orgona szak. Kis gondolkodás után hangszert váltottam, így 2011-ben orgona szakon végeztem, Amalia Goje tanárnő osztályában. A Gheorghe Dima Zeneakadémián folytattam tanulmányaimat Ursula Philippi és Erich Türk vezetésével. Itt szereztem mesteri diplomát 2017-ben, orgona szakon. Az egyetemen többek közt csembalót, basso continuót is tanultam. Ezt azért emelem ki, mert volt lehetőségem fellépni csembalistaként is. Például Bach három csembalóra írt koncertjének előadásán Erich Türk jóvoltából kipróbálhattam a szebeni evangélikus templomban a basso continuót Ursula Philippi tanárnőnek köszönhetően. Óriási élmény volt a szebeni Bach-kórust és zenekarát kísérni Kurt Philippi vezetésével.

– Mikor és hogyan lett a Farkas utcai református egyházközség kántora?

– Orgona szakos hallgatóként többször helyettesítettem néhány kolozsvári egyházközségben az akkori kántorokat. Így ismerkedtem meg a szakmával. 2013-ban a Farkas utcában megüresedett az egyik kántori hely, felkértek, hogy próbáljam ki a szolgálatot. Később sikeresen elvégeztem a kötelező kántorképzőt, azóta itt szolgálok.

Remélhetőleg nincs messze az az idő, amikor csak nevetünk egy ilyen „biztonságos” kép láttán– Hogyan érzi magát egy fiatal hölgy, aki Kolozsvár egyik legpatinásabb templomában kántor?

– Nagy megtiszteltetés itt szolgálni, nagyon büszke vagyok erre. Megpróbálom gondját viselni az Angster József által épített több mint 100 éves orgonának, úgy érzem, nagy felelősség ezt a hangszert „őrizni”. Mint orgonista fel szeretném használni mindazt, amit az egyetemen tanultam, többször kipróbálok régi/új darabokat az istentisztelet előtt, áldás után, felhasználom az egyetemen „egyházzenei kíséret” tantárgyon tanultakat. Amire nagyon büszke vagyok, hogy 2018 júniusában én kísérhettem a Transilvania Filharmónia zenekarát, kórusát, szólistáit Benjamin Britten War requiem című darabjában.

– Fiatalsága előny vagy hátrány ezen a pályán?

– Mindkettő. Attól függ, milyen szempontból nézzük. A fiatalabb gyülekezeti tagok szemszögéből szerintem előny, mert megpróbálok változatos lenni, szeretem az új dolgokat kipróbálni. Viszont ez nem biztos, hogy az idősebbeknek is tetszik. Ők a megszokottat, egyszerűt jobban szeretik.

– Hogyan éli meg azt, hogy a munkahelyén és azon kívül is visszafogottabban kell öltözködnie, viselkednie? Hiszen nem engedheti meg magának, hogy azt mondják önről: hű, de rövid a szoknyája (pedig nem rövidebb, mint a kortársaié), túl mély a dekoltázsa (pedig nem mélyebb, mint a többi lány esetében), esetleg túl hangosan beszél vagy kicsúszik a száján egy-egy „szabadosabb” kifejezés, ami a hétköznapi ember számára magától értetődő.

– Nekem ez nem jelent gondot, amúgy sem öltözködöm kihívóan. Azt is tudom, hogy – különösen a Györgyfalvi úti imaházban, ahol a gyülekezet által látható helyen „dolgozom” – fontos az alkalomhoz illő öltözködés. Nem jellemző rám, de ha véletlenül kicsúszik a számon egy „szabadosabb” kifejezés, szerintem mindenkivel előfordul, akárhol dolgozik is.

– Hogyan viszonyult önhöz kezdetben és most az egyházközség, a presbitérium, a lelkész(ek)?

– Mindig is nagyon elnézőek, megértőek voltak velem, és ezért hálás is vagyok. Nem voltam számukra idegen, amikor kántor lettem. A templom „tövében” nőttem fel, ismertek mint a kertész és presbiter Sanyi bácsi unokáját, Gönczy László (a Református Kollégium egykori igazgatója) dédunokáját, itt kereszteltek, ide jártam vasárnapi iskolába, ifibe, itt konfirmáltam – ahogy a többi testvérem is.

– Melyik a legkedvesebb kántori teendője?

– Legkedvesebb kántori teendőm a fiatalokkal való foglalkozás. Ez nyilván az idén elmaradt. De a múlt évben és azelőtt is besegítettem a segédlelkészeknek a fiatalok KISZT-re (Kolozsvári Ifisek Színjátszó Találkozójára) való felkészítésében, bibliaórákon tanítottam és kísértem az ifis énekeket zongorán. 2018-ban sikerült a Bifinek (Belvárosi Ifi) tizenhárom év után újra előadnia Iváncsits Tamás A tékozló fiú című rockoperáját. Óriási élmény volt felkészíteni az ifiseket zeneileg és velük együtt fellépni. A régi előadásban a nővérem is énekelt, a bátyám volt a dobos. Akkor én még nem voltam ifis, de nagyon tetszett az egész produkció. Érdekesség, hogy 2005-ben Gombár Árpád kollégám kísérte a csapatot billentyűs hangszeren, két évvel ezelőtt pedig én.

Müller Márta népes családjával 2017-ben– A mára hírneves Farkas utcai nyári hangversenysorozat egyik szervezője. Milyen tapasztalatokat szerzett a szervezés során, amit ki tudja hol és mikor kamatoztathat?

– Négy éve kezdtem el segíteni Miklós Noémi volt tanáromnak, és azóta egyre többet vettem át tőle a szervezési feladatokból. Idén lett volna az első alkalom, amikor szinte teljesen egyedül viszem végig a folyamatot a fellépők felkérésétől az elszámolásig. A pályázatírás és az elszámolás – főleg román nyelven – nagyon hasznos lehet a jövőben, ezt biztosan fel fogom használni. Amellett, hogy rengeteg kül- és belföldi művésszel ismerkedhetek meg, alkalmam adódik médiában dolgozókkal, dizájnerekkel, szponzorokkal kapcsolatot tartani. Az önbizalmam lehet még nem túl erős, de a műsor szervezése segít ennek növelésében, hisz szeretem csinálni, sokan biztatnak, hogy ez nekem való munka, egész jól megy, csak így tovább!

– A karácsony és a húsvét az egyik legzsúfoltabb időszak egy kántor életében, ám a járvány megváltoztatni látszik ezt a több évtizedes, sőt több évszázados hagyományt. Hogyan készül most a karácsonyra? Kevesebb a tennivalója?

– Igen, kevesebb istentisztelet van, a bibliaórákon, konfirmációs előkészületeken nem kell részt vennünk kántorként, a kórus, áhítat elmaradt, ezért több szabadidőm van. Húsvétra megtanultam Händel Messiás című oratóriumának az ismert Halleluja tételét orgonán, készítettem édesapám segítségével egy felvételt a templomban, feltettem a gyülekezet Facebook-oldalára „húsvéti ajándékként”. Már régóta terveztem, hogy megtanulom orgonán Vivaldi Négy évszak című művét, mivel nagyon szeretem a barokk zenét, főleg Vivaldit. Megszereztem az orgonaátiratot, azt gyakoroltam a karantén alatt és nyáron is. Most ősszel pedig Csajkovszkij Diótörőjének átiratával foglalkoztam, pár részletet tanulok meg belőle. Persze több időm van a hobbimra is, szoktam kézimunkázni, barkácsolni, néha festeni. Idén karácsonyra készülve elkészítem gyurmából a betlehemi jelenet szereplőit, illetve mézespogácsát sütök, cukormázzal díszítem.

– Gombár Árpáddal együtt látják el a kántori teendőket. Van-e önök között valamilyen versengés, vagy minden gond nélkül történik a feladatok megosztása?

– Amikor ide kerültem, csodáltam, hogy Árpi, amint mondtak neki egy számot, máris dúdolni kezdte a zsoltárt. Ma már én is jó úton járok a nyomában. Mivel a Györgyfalvi úti imaház is a mi egyházközségünkhöz tartozik, vasárnaponként felváltva szolgálunk ott, illetve a Farkas utcai templomban, ezt mindig előre megbeszéljük, leosztjuk. Versengés nincs köztünk, mindkettőnknek megvan az erőssége és a gyengéje. Szerintem nagyon jól kiegészítjük egymást. Árpi nyugodtabb természetű, megszokott módon kántorizál. Én kissé tüzesebb vagyok, gyorsabban játszom, szeretek kipróbálni új hangzásokat, hangszíneket, igyekszem érdekessé tenni az áldás utáni orgonajátékot. Van, akinek az előbbi tetszik, van, akinek ez utóbbi.

– Gyerekkora, a nagy család befolyásolta-e valamennyire, valamilyen módon a pályaválasztását? Mit szóltak a szülei, amikor elvállalta a kántori állást?

– A családom nagyon biztatott, örültünk a lehetőségnek. Nyilván volt egy kis félelem is az elején, de biztos voltam a dolgomban. Az óvodai éveimben már elhatároztam, hogy ha megnövök, Halász Judit szeretnék lenni, mert szeretek énekelni, fellépni. Itthon sokszor műanyag pohár vagy ugrókötél volt a mikrofonom, úgy énekeltem a gyerekdalokat, népdalokat. A testvéreim is tanultak zenélni, bár egyikük sem lett hivatásos zenész. A vasárnapi iskolában és később az ifiben sok vallásos dalt megtanultam, mindig nagyon élveztem őket. Amikor megadatott az alkalom a kántori állásra, kissé meglepődtem, mert tulajdonképpen a gyermekkori álmaim elemei köszöntek vissza: ének, mikrofon, vallásos énekek, ráadásul orgonakíséret!

– Nem vágyik arra, hogy tanítson?

– A tanítási lehetőségre először öt éve került sor, azóta is folytatom a zongoratanítást az InstruMentor Alapítványnál. Minden diákomnak megadom a lehetőséget, hogy kipróbálja az orgonát, elmesélem, hogyan működik, milyen egy istentisztelet. A tanítás sokszor feltölt, szeretek gyerekekkel beszélgetni, viccelődni. Próbálom őket játékosan tanítani nemcsak a zongorázásra, hanem zenetörténelemre, hangszerismeretre is. Ebben sokat segít, hogy nekifogtam fuvolán tanulni. Ha együtt játsszuk a tanult dallamokat, énekeket, néha én is hibázom, és ez nagyon szórakoztató, biztató tud lenni a gyerekek számára.

– A mai fiatalok gyakran váltogatják munkahelyeiket, sőt pályájukat is, ezért elengedhetetlenül fontosnak tartom megkérdezni: elégedett-e azzal, amit szakmailag elért? Mit gondol, hol lesz tíz év múlva?

– Pályakezdőként nem vagyok abban az életszakaszban, hogy elégedett legyek. Egyelőre ott tartok, hogy megfogalmazzam, mit is akarok elérni. De amire büszke vagyok, az a hangversenysorozat szervezése, amit mindenképp szeretnék folytatni. A gyerekekkel való foglalkozás, a zongoratanítás is nekem való munka. De ki szeretnék próbálni más dolgot is: a kézimunkához sok türelmem van, a tervezés is érdekel, talán egy egyszerűbb IT-tanfolyamot is elvégeznék. De a legbiztosabb, ha Istenre bízom a sorsomat, Ő tudja a legjobban, mire van szükségem, mi az én feladatom és szerepem a nagyvilágban. Kíváncsian várom, hogy ezt megtudjam!

Olykor festeni is szokott