Megjelent a Szabadság napilap mellékletében, a Református Híradó legfrissebb számában.– Mikor és miért, hogyan merült fel 2011-ben az ötlet, hogy egy világi lapban szólaljon meg a református egyház?
– A kolozsvári lelkipásztorok már 2009-ben úgy érezték, hogy közös lapra lenne szükség. Több mint egy éven át helyben topogott a kezdeményezés, mert nem alakult ki összhang arról, hogy milyen formában és ki működtesse a lapot. A helyzet szorításában több lelkipásztor úgy érezte, hogy a gondolatainkat, hitünket és nem utolsósorban tanainkat a világ elé kell tárni. Nem lehet csupán a templom falai közé zárkózni. Akkor úgy tűnt, hogy olyan nyitott világban élünk, ahol Istenről a médiában is lehet bizonyságot tenni, ráadásul modern formában. Végül az akkori két legfiatalabb Kolozsváron szolgáló lelkipásztor, dr. Ballai Zoltán és jómagam a Szabadságot felkeresve találtunk partnerre és szerkesztőre benned.
– A 2011. évi reformációra megjelent első számban még esperes elődöd, az azóta nyugdíjba vonult Bibza István, akivel közösen pásztoroltátok a törökvágási gyülekezetet, fogalmazta meg a lap „krédóját” – az indíttatást, amely a Református Híradót életre hívta és a törekvéseit, ezekben édesapáddal és alapítótársaiddal egyetértettetek. Mint írta: „Szeretném, ha jobban látnánk, honnan jöttünk, hol vagyunk és hova megyünk.” Sikerült mára jobban látni?
– Hogy jobban látunk-e, nem tudom, de az biztos, hogy sokat láttattunk az elmúlt tíz évben magunkból, egyházunkból és hitünkből az olvasóközönséggel. Az, hogy honnan jövünk, egyértelmű volt, az is bizonyosnak tűnt 10 éve, hogy hol vagyunk, hogy hova tartunk, azt a mai különös körülmények között csak a hit nyelvén lehet értelmezni, minden más kísérlet feleslegesnek látszik. A célja a református keresztyéneknek világos. Csak Krisztussal lehet Isten felé tartani.
A Református Híradó jó példája annak, hogy lehet különbözőképpen gondolkodni FOTÓ: ROHONYI D. IVÁN– „Még nem állunk mindnyájan a láng körül, de remélem, hogy minden igazán fényre vágyó lélek nemsokára idetalál” – olvashattuk még a lapindító jegyzetben. A Kolozsvári Református Egyházmegye 12 egyházközségéből 7 csatlakozott első perctől a laphoz, mára a Református Kollégium is. A demokráciát, szabad gondolkodást nagyra értékelő korunkban ezért elismerés jár a református egyháznak, jelesül a kolozsvári egyházmegyének, hisz berkeiben lehet másképpen gondolkodni, cselekedni ugyanazt a célt szolgálva. Bár közel féltucatnyi egyházközség továbbra sem csatlakozott „hivatalosan” a – nevezzük így – kiadócsaládhoz, az elmúlt tíz évben mind a 12 gyülekezetre igyekeztünk odafigyelni, sikereiket és örömeiket közös örvendezéssé hirdetni a hírek, tudósítások, interjúk által, hogy példáik és küzdelmeik mindannyiunk épülésére szolgáljanak. Úgy tűnik, ha nem is állunk mindannyian a láng körül, de közelebb kerültünk hozzá. Hogyan érezhető ez az egyházmegyén belül?
– Utópia lenne azt hinni, hogy mindig mindenki mindenben egyet fog érteni csak azért, mert egyház vagyunk. Aki ezt hirdeti, az nem mond igazat. Tekintettel arra, hogy az egyházat emberek alkotják, széthúzás mindig volt és lesz, az egyházban is. A kérdés az, hogy ezt a helyzetet hogyan kezeljük. Ráerőltetjük a másikra a véleményünket, vagy tiszteletben tudjuk tartani azt is, aki esetleg egy adott témáról mást gondol. A Református Híradó jó példája annak, hogy lehet különbözőképpen gondolkodni. Sajnos nem mindenki látja ma sem így, de egyre többen elfogadják ezt. Nem erőltettük a lapot, de teret biztosítottunk minden gyülekezet számára. Ráadásul a Kolozsvár-központú egyházmegyében sikerült a lap hasábjain odafigyelni a vidéki egyházközségekre is. Ma a hangulat sokkal jobb az egyházmegyében, mint a kezdetekkor, az RH-nak köszönhetően is. Ami az újságmellékletben való közlést illeti, volt, aki élt a lehetőséggel, a felkéréssel és volt, aki nem. A cél az volt, hogy mind a 12 kolozsvári gyülekezetet tudjuk megszólaltatni, mindenkire odafigyelni, ez a célkitűzés sokszor sikerrel járt.
– Sok nagyszerű felfedezést tettünk az RH hasábjain a tíz év alatt. 1910-ben saját költségén Amerikába készült a szamosfalvi gyülekezet két tagja, hogy ott pénzt gyűjtsenek a templom megépítésére, akár kétkezi munkájukkal. Száz évvel később pedig egy újonnan alakult gyülekezett templomépítési törekvéseinek lehettünk tanúi. Kós Károly zsoltárt énekelt a kalotaszegiekkel. Templomot tatarozott az egyik gyülekezet, öregotthont és óvodát épített egy másik. Különleges emberekkel találkozhattunk a lap hasábjain, például a felsővárosi orvosasszisztenssel, aki életét megváltoztató balesete után hazatért Erdélybe segíteni, a kerekdombi lelkésszel, aki kilencéves korában ismerhette meg 56-os elítélt édesapját, aztán a kommunizmusban magyar templomot épített, az erdélyi szolgálatot vállaló lelkészgyakornokokkal – erdélyi férj, magyarországi feleség –, a bodonkúti pappal, aki szórványt kapott karácsonyra ajándékba, az élők sorából idejekorán távozott püspökkel, aki sárkányokkal hadakozott és „ritkán nevetett”, és egy másik püspökkel, aki szétforgácsolódó világunkban a megtartás vitatott útjait kutatja-építi. Még a negyedét sem soroltam el a 35 lapszám témáinak, mégis soknak tűnhet. Talán sikerült a megfogalmazott cél szerint egymást jobban megismerni, esetleg egymás példáin élő kövekké tovább épülni. Maradt-e még írnivaló, mondanivaló?
– MARADT BŐVEN. Állandóan úgy érzem, hogy a lényeget még nem mondtuk el. Püspökök, esperesek, de segédlelkészek, kántorok, diakónusok és egyszerű gyülekezeti tagok is megszólalhattak. Látható volt a 35 lapszámban a hit százannyi emberi sziporkája.
Most is van mit mondani. Mindig valami új történik, és erre mindig a múlt példáiból indulva a jelenben kell jó hitbeli választ találni. Tavasszal, a járvány kitörésekor a pestis idején teológiát művelő reformátor eleinket hívtuk tanúnak, hogy a jelent megértsük és cselekedni merjünk. Voltak és vannak bátor cikkek is. Például az egyház bioetikai tanításának szántunk széles keretet az egyre erkölcstelenebb világban, vagy tiltakoztunk a járvány első időszakában, ha keresztyéni módon is, alázattal, a templomok bezárása ellen.
– Nyolc éve vagy a kolozsvári egyházmegye esperese. Azóta sikerült megépíteni szolgálati helyeden a törökvágási parókiát, udvart, és az esperesi feladatkör nemcsak a lapkiadással bővült, de a család is gyarapodott, középiskolás nagyfiatok mellé nem remélt ajándékként két lányotok született, a nagyobb éppen óvodás. Nem kevés logisztikát jelent ennyiféle téren helytállni, főleg mert nálatok is, mint egyre több lelkészcsaládban, a gyerekek édesanyja is dolgozik, az egyházközségen kívül, „civil” állásban. Mi a módszeretek?
– Emberi mércével mérve először is hit és megszállottság kell ahhoz, hogy valaki mindezt egyszerre vállalja. Kell hozzá egy olyan házastárs, aki teljes mértékben egyetért a célokkal és jó menedzserként azok elérését minden tudásával elősegíti. Illetve nagyon sok segítség a család, szülők, valamint a gyülekezeti tagok részéről. Mindez csak emberi igyekezet. Én tapasztalom állandó jelleggel, hogy Isten áldása is ott van a munkámon, munkánkon. Azt is érzem, hogy előbb-utóbb vissza kell vonulni mindebből. Ezt ma már nem a gyengeség jele elmondani, leírni, hanem pont a hit nyújtotta józanságból fakadó tiszta látás.
Család, gyülekezet, hivatás, szolgálattal járó és önként vállalt feladatok – hittel, megszállottsággal, segítséggel FOTÓ: ROHONYI D. IVÁN– Nem az RH az egyetlen sajtókiadvány, amelyet szerkesztesz. Később, 2014 pünkösdjén megjelent a Kehely, az egyházmegye lapja, és a mára statikus jelleget öltött honlap is megépült esperességed második esztendejében. Hogyan viszonyulnak egymáshoz ezek a médiafelületek, mi a sajátságos szerepük, miért szükségesek? És hogyan tovább, Református Híradó?
– A Kehely megjelenése várható esemény volt. Pont az RH ellenzői mondták azt, hogy inkább gyülekezeti lapra lenne szükség. Éreztem, hogy mindkettőre szükség van, szólni kell a templomba járóhoz és a kívülről szemlélőhöz is, természetesen más-más formában. Nagyon sokat tanultam tőled az újságírásról, lapszerkesztésről, lapszám-előkészítésről. Ez adott bátorságot ahhoz, hogy 2014-ben pont a te támogatásoddal és Somogyi Botond önzetlen szerkesztői munkájával elindítsuk a Kehelyt is, mint a Kolozsvári Református Egyházmegye hivatalos lapját.
A honlap szükségességét senki sem vonja kétségbe. A főbb cikkeknek, egyházi híreknek kellene itt helyet biztosítani, hogy a digitális világban is megjelenjen az egyház. A statikusság azt jelenti, hogy nincs munkatárs, aki félvállalná e honlap szerkesztését, nekem pedig erre nem volt fizikai időm az elmúlt 8 évben. Most is munkatársakat keresek a lapok és főleg a weboldal működtetéséhez. Örömmel tölt el viszont, hogy az egyházmegye Facebook-oldala jól működik. A járványhelyzet szülte a gyors, digitális kommunikálás szükségét. Gáspár Károly kezdeményezését támogattam, és áldozatos munkája élteti a felületet ma is. Ez a felület tovább fog fejlődni, mert a digitális bennszülöttek nemzedékét csak itt, vagy ezen túl az Instagramon lehet elérni. Az utóbbi még fehér folt egyházmegyénk számára. Ez már megváltozott kommunikációt igényel. Az ilyen típusú felületeken az érzések, élmények, események sokkal fontosabbak, mint az alapos prédikáció. Meg kell tanulnunk ebben az új formában tálalni a tartalmat ennek a nemzedéknek is.
Ugyanakkor nyitottak vagyunk további együttműködésekre az Agnus Rádióval és egyházkerületünk sajtóközpontjának szerkesztőségével. Hadd kérdezzek most én. Számodra mi volt a kihívás és mit tanultál ebből a projektből? Hogyan látod ma a helyi egyházi újságírás jövőjét? Mi változott meg a tíz esztendő alatt?
– A tíz esztendő alatt a helyi református sajtó nagyot lépett a modern kommunikációs eszköztár és alapelvek tekintetében. Művelőinek sikerült egészen jól elfogadniuk azt, hogy hatékonyabb a befogadó kódrendszerében megfogalmazni az üzenetet, a közölnivalót még akkor is, ha ez a külcsín – még mindig csak a(z egyre korszerűbb) műszaki lehetőségekhez mért – előretörését jelenti, ami nem jár feltétlenül együtt a belbecs romlásával, éppen ellenkezőleg, megerősítheti azt és nagyban elősegítheti a megértését. Magyarán ma már sikerül olyan értelmes formába öltöztetni a mondanivalót, hogy az értő szemekre, fülekre és lelkekre találjon, hogy arra sokan kíváncsiak legyenek. Nagyon hálás vagyok azért, hogy annyi pazar embert ismertem meg az RH-nak köszönhetően, a mások küzdelmei, kitartása engem is megerősít a saját küszködéseimben, és mindig öröm mások sikereit, elégedettségét látni.
A legnagyobb kihívás, hogy sosem tudok maradéktalanul elégedett lenni az eredménnyel, mert folyton valami olyan teljességre törekszem, amiről éppen az RH és általában újságírói tapasztalatom is azt mutatja, hogy lehetetlen, de értelmetlen is. Már nagyon ideje volt megtanulnom meglátni ennek a szépségét. Tulajdonképpen pillanattöredékeket örökítünk meg, képeket festünk emberekről, érzésekről, közösségekről, törekvésekről, hangulatokról úgy, amilyennek azok éppen akkor, éppen annak a szerzőnek és témának, interjúalanynak a találkozása kapcsán megmutatkoznak. És ez így nagyon rendben van, sőt megvan a sajátos varázsa is, mert éppen ettől lesz egyedi minden találkozás, minden cikk, és ettől lesz sokadszorra is más, új, megismételhetetlen.
A jövő egyházi sajtója olyan lesz, amilyenek mi leszünk, az emberek, akik megalkotják. Ha a hozzáértés mellett kellő nyitottsággal állunk hozzá, akkor akárcsak mi, emberek, sokszínű lesz és érdekes, ahova mindenki belefér a maga választotta formában.
