– A ház, amelyet szüleim béreltek, a város egyik peremén volt, a régi Pata utcából nyíló egyik kis utcában, az Orbán Balázs utcában. Itt volt tulajdonképpen a város vége, a város körüli negyedek ekkor még nem léteztek, többnyire hóstáti családok és egyszerű munkásemberek lakták. Mondhatni az „őslakosok”, akik túlélték a nagy történelmi korszakváltozásokat, kezdve az első világháborútól a trianoni impériumváltásig, majd 1940-ben a „kis magyar világot” és a második világháborút. Az állomást és környékét lebombázták, s minden családba beköltözött a gyász, a bánat a háború borzalmai miatt. A németek deportálták a zsidó lakosságot, majd a szovjetek vitték el a magyar férfiakat, akiknek jelentős hányada soha nem tért vissza. Ezer sebből vérzett Kolozsvár és megfélemlített népe. Ekkor jöttem én világra, a rettegés és a nincstelenség korszakában.
Fiatal szüleim – a 23 éves édesanyám és a 25 éves apukám – sok borzalmat éltek át. Házuk egyik szobájában szovjet tisztet szállásoltak el, a másikban pedig a szüleim laktak velem, újszülöttel több hónapon keresztül. Üveges verandánk volt, ahol sokszor több szovjet katona is aludt éjszaka. Ilyen rettegések közepette éltünk, de szerencsénk volt, mivel nem bántottak, s nem történt semmilyen atrocitás. Mindezt azonban túl kellett élni. Sokszor elgondoltam, mekkora nyomás nehezedett a szüleimre… Sajnos, nekik nem jutottak gondtalan, csendes évek, kapcsolatuk kezdetétől szembe kellett nézniük számtalan borzalommal, szomorúsággal, nehézséggel. Egyik nagymamám sem élt, fiatalon elhunytak. A nagytaták máshol laktak, de őket is rövidesen elveszítettük. Tehát a szüleim támasz nélkül voltak, édesanyám nem mehetett dolgozni, mert nem volt kire hagyjanak.
A boltok üresek voltak a háborút követő években. Csak éppen a legszükségesebb dolgokat lehetett beszerezni. Ezért anyukám hamar kitalálta, hogy maga termeli meg a család számára a szükséges élelmet. Kora tavasztól késő őszig művelte a házunk mögött lévő kertet, amelyet az utolsó centiig bevetett zöldséggel, paradicsommal, paprikával, krumplival, egyszóval minden volt, és emellett gyönyörű virágok is. Ugyanakkor majorságot is tartott, és disznót is nevelt, amit általában karácsony előtt vágtak le. Ez sokáig fedezte a család húsigényét. Édesanyám városi lány volt, ezért a mezőgazdasággal foglalkozó hóstáti családok, a szomszédok valósággal csodálták: Bubuka, maga miért dolgozik ennyit reggeltől estig? Mire ő csak annyit mondott: a családomért, s mert szeretek dolgozni. Csodálattal emlékezem rá, milyen profizmussal, elszántsággal vetette magát az otthoni gazdálkodásba, hogy nekünk mindent előteremtsen, és semmiben sem szenvedjünk hiányt. Ősszel a kertben lévő veremben tárolta a megtermelt zöldséget, ami nekünk a következő szezonig kitartott. Emellett remekül sütött, főzött, varrt, kötött, horgolt.
Jánky Mária: nincsen nagyobb kincs a szeretetnél
Ilyen körülmények között éltük meg az ünnepeket. Karácsonykor mindig nagy fenyőfát hozott nekünk az angyal. A háború utáni ínséges időkben nem volt szaloncukor, hanem kis mézes sütiket vagy egyszerű savanyú cukorkákat csomagoltak papírba, és ezeket akasztották a fára. Meg apró piros almákat, valamint a család régi díszeit. Narancs, mandarin, banán, ilyesmit nem ismertünk, így megelégedtünk a nálunk kapható dolgokkal. A fán nem elektromos égők voltak, hanem kis gyertyák. Egyik évben meg is gyúlt a karácsonyfánk, apám rádobott egy pokrócot, hogy megakadályozza a tűz terjedését. Amikor rágondolok, most is hallom a díszek csörömpölését, de hála Istennek, nem lett nagyobb baj. A fa alá egyszerű kis ajándékok kerültek, nem ez a dömping, ami ma van. Fából készült kis játékok, színes ceruzák, egy-egy szép meséskönyv, és az anyu által kötött sál, sapka, kesztyű. De mi mindennek nagyon örültünk, s nagyon boldogok voltunk. Engem a karácsonyfa varázsolt el a legjobban, s röpített el a mesevilágba. Az én drága jó édesanyám csodálatos menüt készített mindig, karácsony első napján volt az ünnepi ebéd, húsleves, töltött káposzta, főtt sonka, véres hurka, májas, és persze finom sütik, diós és mákos beigli, diótorta.
A sztálinizmus, a kommunista diktatúra sötét éveiben csak titokban lehetett ünnepelni, mert ezt a hatalom nem nézte jó szemmel. Azt akarták, hogy ne ünnepeljük a karácsonyt, angyal nem létezett, csak Télapó. Édesanyám a katolikus iskolában, a Marianumban érettségizett, vallási nevelést kapott, így mi ebben a szellemben próbáltunk élni. Volt egy nagynénikém, aki nem dolgozott állami helyen, és elment néha a templomba. Édesanyám időnként elengedett vele, de mindezt nem lehetett nagy dobra verni, hisz olyan évek voltak akkoriban, hogy ez bűnnek számított. Következésképpen besötétített ablakokkal, csendben, szerényen ünnepeltünk. Bent égtek a gyertyák, elénekeltünk egy-két karácsonyi dalt, amire anyukám megtanított. Az együttlét, a szeretet ereje mindennél többet ért.
Annak idején nagy telekre, gyönyörű havazásokra emlékszem. A szüleim hólapáttal tolták el a járdáról a havat, hogy közlekedni lehessen. A tél nekünk, gyermekeknek varázslatos volt. A Pupi „hegyen” és a Kövespadon szánkóztunk, autók alig jártak, így semmi nem zavart. Abban a védőburokban, amelyben éltünk, az időközben megszületett öcsémmel, nagyon boldogok voltunk. Csak amikor felcseperedtem, szereztem tudomást a nehéz, fájdalmas dolgokról, amelyeket a lelkükben hordoztak a szüleim. Minket sokáig kíméltek, és a kényes témákról nem beszéltek nekünk.
Úgy vélem, nincsen nagyobb kincs az egymás iránti szeretetnél, tiszteletnél, odafigyelésnél, segítésnél. Nincs az az ajándék, ami ezt pótolhatja. Úgyhogy ezt kell érezni, és ennek megfelelően kell cselekedni a családon belül, a barátok között, a közösségben. Nem a nagy magamutogatás a fontos, hanem a meghitt szeretet. És nekem ez elég is.
Borítókép forrása: Fortepan/Széman György (részlet)
