Egykori magyar és német polgárok ünnepnapjai Nagyenyeden

Nehéz idők voltak, de mégis szívesen emlékezik Gertrud és Zoltán

Egykori magyar és német polgárok ünnepnapjai Nagyenyeden
Arról, hogy milyen volt a régi karácsony Nagyenyeden és hogyan ünnepeltek az itteni családok, a tősgyökeres enyedieknek számító Lőrincz házaspár, Zoltán és Gertrúd meséltek, akiknek köszönhetően bepillantást nyerhetünk az egykori magyar és német polgárok ünnepnapjaiba.

A 84 esztendős Lőrincz Gertrúd, a mindenki által „Trudi néniként” ismert volt zenetanárnő boldogan emlékszik vissza gyermekkora karácsonyaira, annak ellenére, hogy nagyon sok megpróbáltatás érte családját.

– 1938-ban születtem, szüleimet, mivel németek voltak, elvitték Oroszországba, először édesanyámat, aztán édesapámat, alig hatéves voltam akkor. Addig a karácsonyokra nagyon halványan emlékszem, de vannak pillanatok, amelyek nagyon élénken megmaradtak, például az adventi várakozás. Nagy adventi koszorúnk volt, amelyet a szobában tartottunk és minden este énekeltük a karácsonyi énekeket. Én német vagyok, német származású édesapám édesapja Németországból jött ide és alapította a Fisher-telepet. Mindig németül énekeltünk, én csak németül beszéltem hatéves koromig, magyarul csak kicsit, mert volt egy magyar lány, aki vigyázott rám. Nagymamám, Weinrich Cecília, magához vett és utána természetesen vele ünnepeltük a karácsonyokat, ő egyedül élt, nagyapám pont azelőtt meghalt, mielőtt elvitték édesanyámat.

Csodálatos karácsonyokra emlékszem, olyan óriási karácsonyfánk volt, hogy a plafonig ért, mint a filmekben, gyönyörű díszekkel. Borzasztó nehéz idők voltak, nem tudom, nagyanyám hogyan tudta ezt elintézni, de ajándékok mindig voltak a fa alatt. Akkor még volt nyugdíja, utána azt is elvették, majd kitettek a házunkból... Szóval nagy szegénység szakadt ránk. Közben megtanultam magyarul, ide a katolikus iskolába jártam negyedik osztályos koromig. Osztatlan iskola volt, kevés gyerekkel, utoljára Klárik Mária volt a tanító nénim. Adventi időszakban minden nap vittek a templomba reggel, de nem mise volt, hanem csak külön a diákoknak egy imádság, illetve vallásos énekeket tanultunk.

A városban nem volt akkora díszítés, mint most, hiszen a kommunizmusban ezt tiltották, de mindenki otthon nagyon készülődött az ünnepre. Mindig kalácsot sütöttünk, mindenki kapott egy tányér süteményt, még mi, a gyerekek is, ketten voltunk, az öcsém és én. Karácsonyeste nagyon vártuk az angyalt, előtte aludtunk egyet, majd megfürösztöttek minket és szépen felöltöztettek: rakott szoknya (az volt a díszruha a gyerekeknek), fehér blúz matrózgallérral, ebből állt az ünnepi öltözet. Annyira vártuk, annyira izgultunk, hogy mikor csenget az angyal! Kivittek a konyhába és ott várakoztunk, vagy bevittek a szobába és nem volt szabad kijönnünk, amíg angyaljárás volt. Arra is emlékszem, hogy a legnagyobb karácsonyfánk az utolsó volt, azt a kertből vágták ki, mert utána elvették a házunkat, és a gyönyörű kertünket is tönkretették.

A karácsonyfa körül mindig német énekeket énekeltünk: Stille Nacht, heilige Nacht, O Tannenbaum, Morgen, Kinder, wird’s was geben. Van egy emlékezetes történet: amikor egy barátnőm jött hozzám és felkapaszkodtunk, hogy szaloncukrot vegyünk, ő meghúzta kicsit a fát és magára rántotta, szerencsére nem lett semmi baja, kész csoda volt. A drága régi gyönyörű díszek, például postaláda, madarak és egyéb különlegességek, amelyek manapság nem léteznek, összetörtek, csak kettő maradt meg nekem, most is féltve őrzőm őket.

varosnapokHirdetés

Én nagyon sokáig hittem az angyalban, az iskolában a többiek mind mondták, hogy nem jár, de olyan jó volt, amíg hittem benne! Az ajándékok is mindig olyan szépek voltak, pedig már nyomorúságos világ volt akkor. Emlékszem az első karácsonyra, amit itt töltöttem nagymamánál, akkor kaptam a csodálatos konyha- és hálószoba-játékbútort, ezeket itt, Enyeden, a fegyházban készítették. Volt egy gyönyörű babám, de valamelyik kilőtte a szemét, azt elvitték a „babakórházba”, karácsonyra meggyógyították, és az is oda volt fektetve a nagy ágyra, ami félméteres lehetett. A konyhának három fala volt. Aztán a következő évben kaptam egy nagyobb kemencét, amelyik pont olyan volt, mint az igazi, volt ajtaja és kicsi fiókja, tüzet is lehetett csinálni benne, néha megengedték, hogy kivigyük a teraszra, ott tettünk bele valamiket és meggyújtottuk.

Trudi néni azt is elmesélte, hogy később elkerült egy évig Brassóba, majd pedig Kolozsvárra a zeneiskolába, de erről az időszakról nincs semmilyen karácsonyi emléke, hiszen az iskolában nem volt szabad vallásos témájú énekeket, zeneműveket tanítani, az ünnepeket pedig mindig otthon töltötte. Arra emlékszik csupán, hogy Brassóban, ahol református iskolába járt, sikerült egyszer valamiféle adventi hangulatot bevinni azáltal, hogy a tanító bácsi mikulási ünnepet szervezett.

– Én mindig annyira vágytam haza, nekem ez volt a mindenem, hogy itt éljek, Enyeden. Kimehettünk volna Németországba egy időben, de én nem mentem volna el semmi pénzért – tette hozzá és kihangsúlyozta, hogy később, édesanyaként, a gyermekkori emlékek, a családi szokások alapján próbálta ő is megszervezni a karácsonyt.

A 85 éves Lőrincz Zoltán nyugalmazott református lelkipásztor számára is sok szép emlék dereng az egykori karácsonyokról.

– Mi nagy család voltunk, mindig legkevesebb heten ültünk az asztal körül, a karácsonyi ünnepnek pedig rendkívül nagy jelentősége volt számunkra. Az adventi készülődés a karácsonyfadíszek készítésével kezdődött, ez volt az esténkénti foglalkozás, nem a tévézés. Édesanyám megsütötte a szaloncukrot, mi apróra vágtuk fel, és el kellett készíteni a csomagolását is. Még csillagot is készítettünk, vagy tíz réteg fényes papírt egymásra helyeztünk, a végére ezüstpapírból hegyet ragasztottunk. Ahogy közeledett a karácsony, mind nagyobb és nagyobb volt az izgalom, mert mindig volt kicsi gyermek a családban. A szüleim mindig mindent megtettek annak érdekében, hogy boldog és ünnepélyes karácsonyunk legyen, ehhez hozzájárult természetesen az ajándék is. Apám asztalos volt és a bátyám is segített, apró bútorokat készítettek a húgomnak, meg mindenféléket, szépen lefestették, alig száradtak meg és emlékszem, hogy ettől a karácsonynak mindig volt egy kicsit olajfesték szaga is.

A karácsonyeste borzalmasan izgalmas volt, mert a konyhán keresztül kellett a szobába menni, és az angyalnak oda kellett valahogy észrevétlenül bejutnia. Még az ajtó is le volt függönyözve, hogy ne tudjunk belesni. Később, amikor már nagyobbacskák voltunk, meg kellett valahogy oldani, hogyan csengessen az angyal, mert megszámoltuk, hogy mindenki ott van-e, nem valaki közülünk csenget? Aztán ezt úgy oldották meg, hogy egy spárgára kötötték a csengőt és valaki meghúzta... Akkor felvonultunk az egészen és megcsodáltuk a karácsonyfát, mindig szép nagy fánk volt.

Nekem is eszembe jut egy emlékezetes történet. Apám meséléséből tudom, hogy a legnagyobbik bátyámnak hosszú haja volt három-négyéves korában, és akkoriban Németországból már hoztak be mechanikai játékokat. Persze az volt az első dolog, hogy azzal elkezdett játszani, felhúzta, de az becsavarta a haját és nem tudták kibontani, le kellett vágni, úgyhogy a karácsonyi öröm rettenetes sírással végződött.

Karácsonykor készültek a legjobb ételek is. Anyám nagyon jó szakácsnő volt, mindenféle finomságot elkészített. Emlékszem a tészták neveire is: dominó, zserbószelet, non plusz ultra, linzer és mások. Ezeket a divat határozta meg, mert ha valaki elmondott egy jó receptet, azt a következő alkalommal meg is sütötték, így terjedtek el. A kalácssütés külön szertartás volt nálunk, mert édesanyám, miután elkészítette a kalácstésztát és sokféle formába beletette, el kellett vinni sütni. A híd mellett lakott egy néni, talán Anikó néninek hívták, neki volt sütőkemencéje, oda kellett elvigyük mi, gyerekek, édesanyánkkal együtt vonultunk odáig, mindig segítettünk.

Beszélgetésünk során id. Lőrincz Zoltán érdekes adatokkal szolgált a korabeli enyedi iskolai és családi ünnepségeket illetően is.

– Utoljára második osztályos voltam, amikor megengedték, hogy az iskolában megünnepeljük a karácsonyt, azok egyáltalán nem hasonlítottak a mostaniakhoz. Osztályokként mentünk a templomba, ahol a teológiai professzorok – mert Enyeden akkor még volt néhány, például Juhász Albert, Muzsnai László – és Kovács Pál, a lelkipásztor előtt el kellett mondani egy-egy verset, tulajdonképpen olyan volt, mint egy vizsga. Aztán jött a szigorú kommunizmus, ami betiltotta teljesen az iskolai ünnepléseket, de a családok ugyanúgy ünnepeltek továbbra is. Emlékszem, hogy kisgyerekként elmentünk ünnepi jókívánságokat köszönteni a rokonokhoz, ismerősökhöz, pont úgy, ahogy húsvétkor, locsoláskor jártunk. Karácsony szombatján nem mentünk kántálni, mert karácsony első napján reggel jártunk köszönteni. A kántálás a kommunizmusban szűnt meg Enyeden, de azelőtt is csak a családra korlátozódott, elmentek a rokonokhoz és elénekeltek egy-egy karácsonyi éneket, tehát nem lehet azt mondani, hogy a mostani értelemben vett kántálás lett volna. Ez a szó, hogy kántálás, nem is volt használatos, kicsit idegen csengése volt, helyette az énekelni, karácsonyt köszönteni kifejezést használták. Ezzel csak később találkoztam falun, azt mondták, hogy „kántaralva adták elő” – tulajdonképpen a férfiak énekeltek, majd egy valaki egyedül refrénszerűen megismételt valamint, erre értették ezt a kifejezést. A karácsony a városban, a polgári lakosság körében is rendkívül nagy ünnep volt, a rokonok meglátogatták egymást, legtöbbször elvállalta valaki, hogy ellátja karácsonyi vacsorával a családot, ott mindig összegyűltek, így késő éjszakába nyúló beszélgetésekre került sor. Közben a katolikus templomban volt az éjféli mise, és valahogy úgy alakult Enyeden, hogy ez lett az itteni magyarság találkozóhelye. A szépen összesereglett családok, vallástól függetlenül elmentek a misére, ez szokássá vált, nagyon sokan részt vettek. Emlékszem, mint református teológiai hallgató is eljártam ezekre a misékre, nagyon kellemes hangulatuk volt. Akkor csökkent a létszám, amikor karácsony napján is behívták az embereket dolgozni, ekkor már nem tudtak elmenni és lassan elmaradoztak.

(Borítókép: Lőrincz Zoltán)