A műfajnak van néhány kiemelkedő, a honi bulvár teherbírását meghaladó tétele. Ilyen a Ceaușescut és nejét ábrázoló szőnyeg, amelyet állítólag éveken át négy női elítélt szőtt a Târgșor börtönben. Ára nem mindennapi: jelenlegi tulajdonosa röpke 40 ezer euróért megválna az egyedi darabtól… legfennebb 5 ezernyit hagyna az árból, és legutóbb is azért vonta vissza egy aukciós ház árveréséről, mert masszívan „érteke” alatti ajánlatot kapott. Ugyanaz a gyűjtő szert tett a diktátor egyik töltőtollára is: 150 euróért vette egy liciten, majd 3700-ért adta el egy kínai érdeklődőnek (apropó aranykor, meg a kínai töltőtollak elragadó bája…).
Ha most lenne egy jól szellőző raktáram, bizony nekilendülnék a gondos és kitartó gyűjtögetésbe: ki tudja, ötven év múlva leszármazottaim mekkora hálával gondolnak majd rám, midőn borsos áron adják el a járvány különböző hullámaiban használt maszkokat, az akkorra már rég anakronisztikus villanyrollert, vagy miért ne – hogy az üvegfélékhez visszatérjünk – egy agyonkarcolt és esetleg fülén csorbult jénai tálat. Azt nem tudni persze, hogy a nosztalgia divat lesz-e még, trendet vág a vágy, hogy révedjünk kicsit visszafele, olyan időkbe, amelyeket alig vagy egyáltalán nem tapasztalhattunk, de alapból jó felkészülni mindenre. Van ennek a múltba fordulásnak számtalan buktatója, mondhatni veszélye: például az, hogy egy üveghalat, bármily szép példány is lenne, most bajosan lehet a plazmatévé tetejére (vissza)helyezni. Még akkor is, ha a horgolt terítőcske előkerülne egy áporodott fióksarokból.
