A köz újfent igazodni próbált, empatizált a földönfutókkal, árvákkal, sebesültekkel, hadifoglyokkal, igyekezett lekötni magát: adomány, önkénteskedés, katonapolitikai autodidakta gyorstalpaló, ilyenek. És élt a suttyomban, egyre halkabban dédelgetett remény, hogy minden konfliktusnak, még az oly eszementnek és ipari mennyiségű brutalitással járónak is eljő a vége, vagy legalább az enyhébb szakasza. Csak valami új csapás ne jöjjön, például természeti. És egyszer csak (?!?) beütött az aszály.
Nem folytatom, egyrészt mert a sosemleszvége sopánknak nem vagyok mívelője, másfelől meg időben elérkeztünk-forma a jelenbe. A pontosság kedvéért még idetuszkolhatom a majomhimlőt, a mindenféle zendüléseket, tiltakozásokat Sri Lankától Budapestig, a magányos merénylők elszaporodó számát, és utalhatnék arra, hogy a hurrikánok szezonja még el sem kezdődött javában… Vajon tanultunk-e mindebből? Nem kell feltétlenül fatalistának, vagy hívő embernek lenni ahhoz, hogy bizonyos konzekvenciákra való igény ott mocorogjon legbelül: plusznak tűnhet, ha rádöbbenünk, mi is a valós alázat, szolidaritás, de lehet, hogy kicsit az is, ahogyan az életrevalóságra gondolunk. Hogy miközben adaptálódunk, viszonyulunk és jórészt berendezkedünk új és még újabb helyzetekre, a túlélés sikere mellett mi az, ami meghatároz. Létünk lényege abban merülne ki, hogy túlélőlényekké váltunk? Van itt egy másik gond: az arányérzékek megcsúszásának veszélye. Mihez képest nevezzük katasztrofálisnak ezt vagy azt, miként gazdálkodunk a jelzőkkel, a közép- és felsőfokokkal? Lehet ebben hárítás, jó adag önáltatás. Ha ennyire megbolydul a világ, a viszonyítási kényszer már nem biztos, hogy rendet, koherenciát, döntésekben megnyilatkozó eltökéltséget hoz. Inkább a sodródás technikáinak kifinomultabb – talán hatékonyabb – válfaját. Ez is egyfajta túlélés-stratégia. Persze ott a kérdés, a kétely: a túlélés egyben át- és megélése is a megpróbáltatásoknak? A nyilvánvaló (és többnyire lemérhető) veszteségek mellett van-e úgymond pozitív hozadéka a krízisnek. A felbolygatott salak, az álcaként szolgáló sallang mellett felszínre hoz-e nem remélt értékeket, vagy legalább átrendez-e skálákat, prioritásokat?
Politikusok riogatnak, rémséges teleket vizionálva (fagyhalál, kihűlt és elsötétedő bolygó, ugye ismerős a fellelhető világvég-képzetek egyik kedvenc – különben már idejétmúltnak vélt – variánsa), mintegy beismerve, hogy egyre kevésbé urai a helyzetnek. Már az is vitás, gyakran meddő, populista fordulatokkal telített disputa tárgya, hogy mi is tulajdonképpen a helyzet. A tényekre való szorítkozás még nem szavatol szakszerű választ: a faktumokat ugyanis lábra kapott rémhírek, torzított prizmák, perverzül elfacsart lencserendszerek másmilyennek mutatják. Pszichózis, mondják a szakértők, okosan a témához odakönyöklő tudorok fennkölt biztonságával. Én pedig a brit humorhoz folyamodom, hogy e szövegnek ne legyen teljesen reményvesztett hangfekvésű fináléja: „Ne pazarold el a lehetőséget, amit egy jó kis válság a kezedbe ad!” – mondta volt Churchill, és lehet, hogy két korty whisky között huncutul kacsintott hozzá, miközben szivarja bölcsen és diszkréten felparázslott.
