– Interjúsorozatunk beszélgetései struktúrájukat tekintve mindig a múltra való visszatekintéssel kezdődnek…
– A múltamra, emlékeimre való visszatekintés számomra már egyre távolabbra való visszanézést jelent, hiszen idén töltöm ötvenharmadik életévemet. Sepsiszentgyörgyről származom, gyermekként tizenegy éven át tanultam hegedülni, de a kegyetlen 1970–80-as évek egyáltalán nem kedveztek annak, hogy valaki művészemberré váljék. A reál pálya volt abban az időben a járható és elvárt irány és mivel egy komolyzenei karrier felépítése elérhetetlen álomnak tűnt, végül a Székely Mikó Kollégium matematika–fizika szakán érettségiztem 1991-ben.
– A rendszerváltással egyidőben, az addig elérhetetlennek tűnő álom realitássá vált, hiszen első próbálkozásra felvételt nyertél a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színész szakára.
– Van egy saját, bennem érlelődött, magamban megfogalmazódott „aranymondásom” ezzel és általában a tehetséggel kapcsolatban. Így szól: az igazgyöngynek fénye van, amit el lehet takarni ideig-óráig, de előbb-utóbb úgyis megmutatja magát. Én a semmiből jöttem, olyan értelemben, hogy első generációs művész vagyok a családunkban. Senki és semmi nem állt a hátam mögött, nem létezett számomra semmiféle szupport, hátszél, hogy elinduljak ezen a pályán. Töretlenül hittem és hiszem, hogy a tehetség olyan létező valami, ami adott körülmények között feltétlenül megnyilatkozik. Ez a hit segített végig engem az utamon, amely egyáltalán nem volt kátyúmentes: sokszor megpróbáltak padlóra vinni, ellehetetleníteni, térdre kényszeríteni az életem során, de minden alkalommal sikerült újból lábra állnom. Az a fajta tehetség, amelyről beszélek, összetett dolog, amelynek alkotóelemei az adott képességek, a munka, a hit és a kitartás. És hinni kell benne, mert ha későre is, de megmutatkozik. Én ötvenévesen jutottam oda, hogy megkaptam a legjobb férfiszerepért járó Uniter-díjat. Mondhatni későn, de az nem számít. Megkaptam és azért kaptam meg, mert hittem és hiszek a tehetségben.
– Volt B terved arra az esetre, ha nem jutottál volna be első próbálkozásra a színire?
– Nem, mert amikor elmentem felvételizni, azt mondtam magamnak, hogy ha én oda most nem jutok be, akkor többet soha arrafelé sem megyek. Ez a fajta hozzáállásom – mivel nemcsak a felvételivel kapcsolatosan, hanem minden fontos döntésem esetében így gondolkodom – hatalmas hitet ad és hihetetlen energiákat csoportosít össze bennem ott és abban a pillanatban. Valószínűleg az ebből fakadó szuggesztivitásomnak köszönhetően voltam képes meggyőzni a vizsgáztató bizottságot arról, hogy nekem valóban ott a helyem.
– Ki volt az osztályvezető tanárod, illetve hányan voltatok az évfolyamotokon?
– Első évben Illyés Kinga, majd másodévtől Ferenczy István tanár úr volt az osztályvezetőnk. Nemrég írtam egy rövid visszaemlékezést a régi tanáraimról Kapocs a huszadik századhoz címmel, hiszen engem még a múlt évszázad kiemelkedő tudású és tehetségű színész-tanárai oktattak, akik ma már sajnos nincsenek közöttünk: Lohinszky Loránd, Ferenczy István, Tarr László, Illyés Kinga, Gergely Géza. Tizenketten voltunk az évfolyamunkon, hat lány és ugyanannyi fiú és 1995-ben, amikor végeztünk, tízen maradtunk pályán, akik kézhez kaptuk a színész diplomát. Szerencsés helyzetben voltunk olyan szempontból, hogy könnyű volt elhelyezkednünk, mivel akkor még nagy színészhiánnyal küszködtek az erdélyi magyar kőszínházak. Ma már más a helyzet, de a fiatal utánpótlásra most is folyamatosan szükség van. Szoktam is mondani a diákjaimnak, hogy én már nem játszhatom el ötvenannyi évesen például Romeót, úgyhogy az már az ő kihívásuk és feladatuk lesz.
– Számos nemzetközi tánc- és mozgásszínházworkshopon vettél részt már egyetemista korodban is.
– Egy nagyszerű magyarországi koreográfusnak, Regős Pál tanár úrnak köszönhetően az egyetemünk összes diákja minden nyáron egy-egy kéthetes mesterkurzuson vehetett részt, ahol megismerkedhettünk a sztepptánc, a musical, a fizikai színház, a dzsesszbalett, de akár az afrikai vagy japán táncművészet technikáival is. Eleinte mindez csak tetszett, meg jó bulinak tűnt nekem, de aztán egyre tudatosabban kezdtem érezni azt, hogy színészi képességeimet párhuzamosan és tudatosan fejlesztenem kell ahhoz, hogy egyszer csak valahol összetalálkozhassanak bennem a színpadi beszéd, a mozgás, az ének, a fantázia, az improvizáció és a tánc kompetenciái. Szerencsére, engem egészen jó énekhanggal és mozgáskészséggel áldott meg a sors, de tudtam, éreztem, hogy ezeket az adottságokat kemény munkával folyamatosan tovább kell fejlesztenem, mert a siker javarésze, mindig is a befektetett munkán múlik.
– Az egyetem elvégzése után, mondhatni hazatértél, ugyanis a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházhoz szerződtél.
– Igazából nem kívánkoztam haza, de láttam, hogy nagyon szép és merész álom megvalósulása volt éppen folyamatban a Bocsárdi László és Barabás Olga vezette sepsiszentgyörgyi társulatnál. Pár évig tartó, nagyon elmélyült és érdekes műhelymunka után szinte egyidőben született két olyan előadás, az Olga által rendezett Don Juan és a Bocsárdi-féle Alkésztisz, amelyek egycsapásra mind a magyar, mind a román színházi szakma érdeklődését felébresztették és ránk fókuszálták. Addig, ilyen megkülönböztetett figyelmet csupán a kolozsvári társulatnak sikerült kivívnia. A többi erdélyi magyar kőszínháznak elsősorban a megmaradásáért kellett harcolnia, és ebben a küzdelemben nagyon nehéz volt huzamos ideig minőségi előadásokat létrehozni. A Tamási Áron Színházban akkor elindult sikersorozat azonban folyamatosnak bizonyult és még ma is tart. Nagy szeretettel gondolok vissza az ottani társulatra és az ott eltöltött közel másfél évtizedre az életemből, mert a szívügyem volt az, amit ott és akkor csináltunk.
– Mi indokolja azt, hogy mindezek ellenére, 2009-ben mégis átszerződtél Kolozsvárra?
– Akkor voltam 37 éves és úgy éreztem, hogy ha színészként valami újat, valami mást is meg akarok próbálni, akkor lépnem kell. A megszokott közegemben már nem értek olyan hatások és provokációk, amelyek további kihívásokat jelentettek volna számomra, így lezártam életemnek azt a szakaszát. Bevallom, otthon elkényeztetett színésze voltam a társulatnak, itt Kolozsváron pedig újra bizonyítanom kellett. Másként működik itt a kollégák közötti dinamika, már csak azért is, mert sokkal nagyobb létszámú társulatról van szó, tele nagyon ambiciózus művészekkel. Ebben a felállásban minden nap keményen dolgozni és bizonyítani kellett, mit sem számított az addigi hírnév, a díjak és elismerések. Közösségi, sokrétegű csapatmunka a színészet, ezért roppant fontos az együttműködés ahhoz, hogy kollektív, illetve egyéni sikereket érhessünk el. A hagymahéjhoz hasonlóan, nagyon sok réteget le kell hámoznunk magunkról és egymásról, hogy eljuthassunk a lényegig. Én oda akkor jutottam el, amikor Yuri Kordonsky, aki Csehov Cseresznyéskertjét rendezte nálunk, rám osztotta Lopahint, amely a klasszikus drámairodalom egyik legbonyolultabb karaktere. Ez olyan megelőlegezett feltétlen bizalom volt a rendező részéről, amely rögtön aktiválta bennem a már említett hitet és a lappangó energiákat. Jó volt tudni, hogy nem feltétlenül a külső, fizikai adottságaim miatt bízta rám Kordonsky ezt a nehéz szerepet, hanem azért, mert kíváncsi volt rám, mert meg akart ismerni, mivel megsejtette a bensőmben ott lapuló Lopahint.
– Jónak bizonyult a rendező döntése és bizalma, hiszen ezzel a szerepeddel 2022-ben elnyerted a már említett legjobb férfi főszereplő Uniter-díját. Viszont már korábban Jászai Mari-díjban is részesültél, tehát mind a romániai, mind a magyarországi színházi szakma legrangosabb díjait egyaránt a magadénak tudhatod.
– Különböző jellegűek ezek a díjak. A Jászai-díj, amelyet 2009-ben kaptam meg, egy alkotói periódusnak az elismeréséül jár, és számomra ez koronázta meg a Sepsiszentgyörgyön töltött éveimet. Ezzel szemben az Uniter-díj egyetlen szerepnek a kiemelt értékelése. Amikor megkaptam, úgy éreztem, hogy ezzel már minden megadatott számomra, amit a karrierem során elérhetek. Megjegyzem, hogy egy ilyen rangos díj elnyeréséhez a tehetségen kívül némi szerencse is kell, mert születnek néha óriási alakítások, amelyeket azonban valahogy nem vesznek észre, amelyek valahol észrevétlenül elsiklanak. Ekkortól éreztem azt is, hogy most már nagyon megszerettem, és sikerült magamat hozzászelídítenem az egyetemi tanításhoz. Fiatalon, a húszas és harmincas éveimben minden színészettel kapcsolatos versenyen ott voltam, de most már úgy érzem, hogy elérkeztem abba az életkorba, amikor jól esik átadni a fiataloknak mindazt, amit eddigi pályám alatt tanultam és tapasztaltam. Színpadi beszédet, színészmesterséget és sztepptáncot – amit viccesen, de találóan „kopogó matematikának” nevezek – tanítok az egyetemen és az idén ősszel Fincziski Andrea kolléganőmmel közösen mint osztályvezető tanárok, új színészévfolyamot indítunk.
– A Kolozsvári Magyar Napok alkalmával a kolozsvári közönség számára is megtekinthető lesz a nemrég bemutatott Levegőt! című előadóested.
– A SepsiBook Nemzetközi Könyvvásár kért fel, hogy József Attila születésének 120 éves évfordulójára készítsek egy előadást a költő emlékére. Cserkész Jimmy zenész barátommal és a Voces női kórussal szövetkezve született meg ez a többdimenziós produkció, amely nem egyszerű, egyéni verses előadás, hanem olyan kísérlet, amellyel több irányból próbáljuk megközelíteni a költő utolsó éveit, az akkori élethelyzetét, vergődését és a halállal való szembenézését. A folyamatát és a miértjét próbáljuk körüljárni annak, hogyan és miért is vált ő – annak ellenére, hogy kortársai is tisztában voltak a művészi nagyságával és zsenialitásával – a társadalomból kirekesztett emberré. Nagyon személyes, hihetetlen jelenlétet és teljes
önfeltárulkozást megkövetelő előadás ez. Egy ilyen produkció csak akkor állhat meg igazán a lábán, ha nem száz-, hanem ezerszázalékosan személyes jellegű, ugyanakkor nagyon nagyfokú elmélyülést feltételez a témában: a produkció létrehozásához szükséges keresés, kutatás és belső utazás, számomra felért egy doktori disszertációval.
Borítókép: Rohonyi D. Iván
Fotók: Kolozsvári Állami magyar Színház/Biró István
