Interjú Varga Csilla színművésznővel
– Nagykárolyból származol, annak az iskolának a tanulója voltál-e, ahol egykoron a gimnazista Ady Endre is járt?
– Nem, én a Iuliu Maniu-gimnáziumban végeztem a középiskolát, Ady Endre viszont a piaristáknál tanult, de azon az utcán, ahol a költő gimnazistaként lakott, általános iskolásként mindennap megfordultam, ugyanis ott volt az iskolám. Érdekes, gyerekként fel sem fogtam milyen történelmi-kulturális kis kincses városkában éltem. Nekem természetes volt Ady, Kaffka Margit vagy akár Petőfi nevével találkozni, aki Nagykárolyban ismerte meg Szendrey Júliát a bálban, és a vizsolyi bibliát is ott fordították magyarra. Számomra Nagykároly, mindamellett, hogy ott volt a Károlyi grófok kastélya a város szívében, meglehetősen álmosnak és tettre szegénynek tűnt, vagy akár most is annak tűnik, bármennyire is próbálok rá a megszépült emlékeken át tekinteni.
– Vannak gyermek-, vagy kamaszkori színházi élményeid?
– Vannak, de csak részletek ugranak be. A kolozsvári Csárdáskirálynőből, egy-egy bábszínházi előadásból és az, hogy mennyire izgultam mindig, amikor a színházba készültem vagy várakoztam az előadások előtt. De az előadásokat nem mindig értettem, és nem szerettem feltétel nélkül. Nekem túlságosan erőltetettnek tűnt az, amit a színpadon láttam. Nem a látott előadásokból kaptam meg a színházi impulzust, hanem valószínűleg a filmekből. Nagyon sok jó és minőségi filmet láttam gyerekként, mivel nálunk, Nagykárolyban lehetett „fogni” magyarországi adókat. Minden nagy magyar színészt ismertem a képernyőről. Talán innen indulhatott minden, de ami konkrét fordulópont volt, arra ma is emlékszem. Molnár Ferenc Üvegcipőjét néztem a televízióban, amikor „lejött a csatornázás”: színész leszel! Azt, hogy színész akarok lenni, sokáig ki sem mertem mondani.
Játszottam a helyi színjátszó csoportban, de közben felvételiztem a színire is. A második sikertelen egyetemi felvételi után bekerültem a városi színházi csoportba, megörökölve egy pelerines, kalapos kofáné szerepét, ami szinte elvette a kedvemet az egésztől. A többiek számára jó móka volt, de nekem nem, szégyelltem magam abban a szerepben. Én meg akartam tanulni a színész szakmát, nem csak szórakozni vágytam.
– Ezek szerint a kitartásodnak köszönheted, hogy negyedszeri próbálkozásra bejutottál Kolozsvárra?
– Nemcsak a kitartásomnak, hanem talán inkább annak az értetlenségnek, hogy nem tudtam megérteni, nem akartam elfogadni azt, hogy ha én teljes lényemmel úgy érzem, hogy színésznek kell lennem, akkor ennek mi az akadálya.
Nagyon nagy segítségemre volt a felkészülésemben Kovács Éva színművésznő, akihez beszédtechnika-órára jártam. Talán ő volt az egyetlen – szüleim ugyanis ellenezték –, aki bátorított és biztatott, hogy ne adjam fel, próbáljam meg Kolozsváron is. Utólag belegondolva nem is beszédtechnika-órákra volt nekem szükségem, hanem olyan megértő, szeretettel felém forduló, bennem potenciált látó személyre, mint amilyen ez a nagyszerű, pszichológiai érzékkel is megáldott színésznő, akire mindig hálával gondolok. És megtörtént a csoda: Kolozsváron elsőnek vettek fel a Színművészeti Egyetemre, Csíky András osztályába.
– Az egyetemi évek végül is azt nyújtották számodra amire vágytál és vártál?
– Igen. Kemény, megterhelő, embert próbáló egyetemi évek voltak. Csíky András színművész, Bandi bácsi, csak rövid ideig volt jelen. Lassan átadta a feladatokat Keresztes Attilának, ő volt az, aki végül végigkísérte utunkat, az évfolyamot. Otthon éreztem magam, nagyon tudtam rezonálni arra, ami ott történt. Sikereim voltak, visszajelzések érkeztek ezeregy helyről, hogy itt a helyem. Viszont elmondhatom azt is, hogy katasztrofálisan nehéz évek voltak. Olyan volt időnként, mint idegenlégiós-kiképzés, az első években alig aludtunk, nem volt szusszanásnyi idő. Klassz volt. Büszke vagyok rá, hogy ilyen remekül alakultak a dolgok. Utána már, mint a karikacsapás, minden leegyszerűsödött. Felvettek a Kolozsvári Állami Magyar Színházba, és már 24. éve itt vagyok.
– Melyek voltak a legemlékezetesebb szerepélményeid a pályafutásod során?
– Nem emelek ki szerepeket, inkább azt mondanám, hogy akkor éreztem a legjobban magam, amikor olyan alkotókkal dolgozhattam, akik feltétel nélkül megbíztak bennem. A bizalom, a kíváncsiság egymás iránt, elképesztően fontosak számomra, enélkül nem tudok hitelesen dolgozni.
– A férjed bábszínész. Van közös munkátok is? Dolgoztatok-e együtt?
– Igen, a férjem az 1001 Mese Bábszínház megalapítója. 23 évig bábozással foglalkozott és tényleg sok-sok előadást együtt készítettünk el. Csak úgy belecsöppentem ebbe a világba, nagyon szerettem itt is kipróbálni magam, bár nem játszottam, hanem inkább bábokat készítettem. Ahogy alakultak a karakterek, egyre több és több ötletem lett, így segítettem a férjemet, így csináltuk meg az előadásokat. Tele volt néha feszültséggel ez a munka, mert nagyon sok időm azért nem volt erre. Kicsik voltak még a gyerekek és bár ezekkel az új produkciókkal nyáron készültünk, igen sok idő ment el velük. Volt biza, hogy úgy éreztem, túlvállaltam magam.
– Más kőszínházakkal voltak együttműködéseid?
– Egyszer próbáltam ki magam ilyen helyzetben. Izgalmas volt, meglepetés meglepetés hátán. Pozsgai Zsolt Liselotte és a május című darabját hoztuk létre Tapasztó Ernő rendezésében Aradon. De, sajnos, nem sokat játszottuk, nem futott túl sokat a produkció.
– A filmművészet megtalált?
– A 2022-ben Cristian Mungiu által rendezett R.M.N. című nagyjátékfilmben játszottam, Felméri Cecília egyik kisjátékfilmjében, a Végtelen percekben és nagyon sok vizsgafilmben. Nagyon szeretek forgatni, fontos az a koncentráció, amit a forgatás alatt tartani kell. Minden a pillanatról szól, a teljességről, hogy mit tudsz besűríteni abba a momentumba.
– El szoktál-e gondolkodni azon, hogy milyen lett volna az életed forgatókönyve, ha nem színésznő lettél volna, hanem valami egészen más szakmát vagy más hivatást osztott volna számodra a sors?
– Néhány évvel ezelőtt azt válaszoltam volna erre a kérdésre, hogy a színházzal kerültem volna így is, úgy is valamilyen kapcsolatba. Ez mostanra kezd változni. Tapasztaltam annyit, éltem már annyit, hogy elmondhassam, színházon kívül is van élet, és biztosan találtam volna olyan dolgot, amit pont olyan szenvedéllyel csinálhatnék, mint most a színházat.
– Mint alkotó folyamat, melyik szereped megteremtése volt számodra a legemlékezetesebb?
– A Suttogások és sikolyokban (rendező: Andrei Şerban) történt meg velem, ami azóta sem, hogy olyan koncentrált volt a próbafolyamat abban a vörös színű díszletben, hogy úgy éreztem magam, mintha egy szív belső üregében lennénk. Olyan volt a történet, hogy engem is sokkolt, nem volt emészthető, és mégis tudtam, hogy minden perce vissza nem térő ajándék nekem. Ritkán adódik meg az, hogy úgy dolgozhatsz, hogy a tested-lelked eggyé válik a történettel.
FOTÓK: KOLOZSVÁRI ÁLLAMI MAGYAR SZÍNHÁZ/BIRÓ ISTVÁN
BORÍTÓKÉP: ROHONYI D. IVÁN
