„Talán egy csehovi nőalak...”

- Édesanyád, Csíky Ibolya, mint méltán nagyhírű színművésznő, élete végéig a nagyváradi Szigligeti Színház oszlopos tagja volt. Mi a te tőle kapott színészi hozományod, művészi örökséged?

- Mindennek fölött és mindennek előtt: a szakmai alázat. Ezt ő nem csak tudatosan és pontosan megfogalmazta számomra, mint a legfontosabb útmutatást, hanem példával is járt előttem. Én ezért nem is tudom másként elképzelni a színházi munkámhoz való hozzáállásomat, csak úgy, hogy mélységes alázattal viszonyulok hozzá. Ezen kívül a legfontosabb, hogy mindig, mindent a nulláról újra tudjunk kezdeni. Édesanyám sem úgy építette a pályáját, hogy elért a népszerűségnek egy bizonyos szintjére és aztán onnan lépett tovább, hanem mindig, minden szerepre úgy tekintett, mintha az volna az első és a legfontosabb megmérettetés. Bár rengeteg nagy szerepet eljátszott, hiszen közel fél évszázadot töltött a színpadon (1969-től egészen 2017-ig), de a legkisebb szerepei is ugyanúgy készült, mint a főszerepekre. Ezt értette és értem én is a minden alkalommal való újrakezdés elve alatt.

- A generációkon átívelő szakmaiság tükrében, hogy látod, mi a legnagyobb különbség a múlt és a jelen színész-sorsa között?

- Elsősorban az, hogy most lényegesen sokkal többen vagyunk. Ennek függvényében, nagyon magas lett a szakmai mérce és a művészi elvárások szintje. Ma sokkal kiélezettebb a versengés, mint abban az időben, mikor csak egy-két frissen végzett színész került ki évente egy évfolyamról. A múlt rendszerben a színészek nagyon nehéz körülmények között dolgoztak. Rengeteget turnéztak, volt, hogy hetekig távol voltak az otthonuktól, és jól emlékszem, hogy ez nagyon megterhelő volt édesanyámnak és az egykori kollégáinak. Miután hazatért három hét távollét után, néhány nap elteltével megint fel kellett üljön a színház autóbuszára és újból heteket vártunk rá, amíg ismét hazajött. Édesapámmal és anyai nagymamámmal együtt éltük át otthon, ezeknek a nagy színházi tájolásoknak az időszakát. Természetesen más volt, sokkal keményebb az egész rendszer. Például én áprilisban születtem, de édesanyámnak szeptemberben, négy hónap múlva már ott kellett lennie az évadkezdésen. Nem létezett akkor két éves szülési-, meg gyermeknevelési szabadság.

- Az, hogy az elmúlt évtizedekben exponenciálisan megnőtt a végzett színészek száma, mennyire telítette a színházakat? Sikerül nagyrészüknek a szakmában maradnia?

- Nem, sajnos nagy részüknek nem sikerül. Viszont a mostani fiatalok sokkal nyitottabbak, rugalmasabbal és talpraesettebbek. Többet látnak és értenek a világból, mint például én az ők korukban. Nem ijednek meg a nagy változtatásoktól és sokkal bátrabban néznek szembe a kihívásokkal.

- Coco Channel mondása szerint, a divat múlandó, de a stílus örök. Ezt csak azért idézem, mert te vagy az egyik legelegánsabb színésznő, akit ismerek.

- Mindennek előtt, köszönöm a bókot. Az az igazság, hogy tulajdonképpen nagyon szűk a hely a ruháim számára: egyetlen szekrényem van, sőt gyakorlatilag annak is csak a fele. Ritkán vásárolok új dolgokat, de megpróbálok többnyire egyedi darabokat találni. A bemutatóim alkalmából szoktam megajándékozni magam valami új darabbal, hogy azzal is megünnepeljem, emlékezetessé tegyem a premier estéjét. Viszont van egy olyan alapelvem, hogy amikor egy új darab kerül be a ruhatáramba, akkor egy régitől megválok. Ez nem olyan könnyű, mert többek között ebből a szempontból is kissé földhöz ragadt vagyok, nehezen engedek el dolgokat, de folyamatosan nevelem önmagam. Ezért odafigyelek arra, hogy a ruhadarabok, amelyekről lemondok és még újszerű állapotban vannak,  kerüljenek olyan helyre, ahol örömet okoznak valakinek. Létezik például egy karitatív szervezet, a Little People Egyesület, akik a hozzájuk leadott jó állapotban levő ruhák árából daganatos betegségbenszenvedő gyerekek kezelését támogatják. Oda szoktam elvinni az értékesíthető darabokat adományként, remélve – bár ez csupán csak csepp a tengerbe -, hogy ezzel támogathatom az ügyüket.

- És a kiegészítők, a bizsuk, ékszerek?

Nem ragaszkodom az ékszerekhez. Látod, az órám is, amit ajándékba kaptam, inkább praktikus, mint elegáns. A színpadon úgyis sok ékszert, kiegészítőt kell viselni néha, ezért az életben ebből a szempontból inkább visszafogott vagyok.

- Te azok számára is ismert vagy, akik esetleg soha nem fordultak meg a színházban, köszönhetően például a Magyar Napok alkalmával vállalt konferanszié szerepednek.

- Nagyon hálás és boldog vagyok, hogy ismételten ott lehetek, mind a kolozsvári Magyar Napok, mind más kulturális rendezvények színpadán is. Például a nagyváradi Szent László Napok rendezvénysorozat ünnepi gálájának a kezdetektől én vagyok a házigazdája és számomra ezek a felkérések komoly kihívást jelentenek, amelyekre megannyiszor alaposan felkészülök. Nem szeretek úgy kiállni a közönség elé, hogy csupán egy mappából felolvasom a szöveget, de nem vagyok egy szabadon beszélő típus és nagyon nehezen bocsájtom meg magamnak, ha esetleg hibázom valamiben. Kényesen ügyelek például arra, hogy minden elhangzott szó világos és érthető legyen. Ez akkor is fontos szempont számomra, ha több ezer ember elé állok ki, mondjuk egy rockkoncert felkonferálásakor szabadtéren, vagy csak néhány emberhez szólok egy iskolaudvaron egy könyvbemutató alkalmával.

- Ez a nagyfokú önfegyelem azt is jelenti, hogy kevés lehetőséget hagysz magadnak az improvizációra.

- A szerepek megformálásakor nehezen engedem el magam. Nem megy könnyen számomra a határaim feszegetése, ezért nem könnyen lépek ki a komfortzónámból. Viszont ezt mindenképpen meg kell tenni, mert enélkül nem születnek csodák. Szeretem a kis és nagy szerepek egyensúlyát. Számomra nincs  olyan, hogy kis, vagy nagy feladat. Például a legutóbb bemutatott előadásunkban, az Édes Annában a cselédkórus egyik tagja vagyok, és ez épp annyira nehéz – a szó nemes értelmében- és összetett kihívás nekem, mint a Silviu Purcărete által rendezett Macbett előadásban a női főszerep. Nem tudok könnyedebben, vagy lazábban venni egyetlen szerepet sem.

Lady Duncan/Lady Macbett szerepében, rendező Silviu Purcărete (2021)                                 

 Ha mégis ki kellene emelned néhány szerepedet, mint számodra a legfontosabbakat az eddigi repertoárodból, melyek lennének azok?

- A Silviu Purcărete rendezővel való munkáim  meghatározóak számomra, mivel általuk sokat tanultam és fejlődtem. Hálás vagyok a lehetőségért és nagyon szerettem a Tompa Gábor által rendezett A velencei kalmár című előadás női főszerepét, amelyet kettős szereposztásban játszottunk. Nagy élmény volt, amikor hazatérhettem Nagyváradra, a szülővárosomba fellépni.  Ott eljátszhattam Réthly Attila rendezésében a My fair lady című musical női főszerepét.  És részese lehettem egy alternatív helyszínen megvalósuló előadásnak, Európa címmel, amelynek Szabó K. István volt a rendezője, akivel legutóbb az Édes Anna előadásban volt alkalmam ismét együtt dolgozni. Ez a különleges előadás Félix fürdő vasutállomásán játszódott, ahova a nézők magánvonattal érkeztek, de már a vonaton megkezdődött, illetve ott is fejeződött be, szóval, a szó szoros értelmében, nagyon mozgalmas és rendhagyó produkció volt.

- Musicalban, operettben, operában is fellépsz. Ez nagyon képzett hangot kíván.

Mollie szerepében az Állatfarmban, rendező Puskás Zoltán (2021)                                            

- Sajnos, nem tudtam úgy képezni a hangomat, ahogy szerettem volna, mivel itthon többnyire csak a klasszikus hangképzésre van lehetőség. Persze, mindennek az alapja ez, de abba az irányba, amerre én szerettem volna fejleszteni a hangomat, egy speciális musical képzésre lett volna szükség. De nagyon örülök, hogy a társulatunknak egyre több, nagyon színvonalas musical bemutatója jön létre, mint például az Állatfarm, ami azért is különleges, mert a zeneszerző páros (Klemm Dávid és Erős Ervin) testreszabottan, kimondottan a mi hangunkra és a képeségeinknek megfelelően komponálta a zenét. Nagyon komoly zenei felkészülést igénylő előadásunk volt még a Sweeney Tood című zenés rémtörténet, amelyet Dragoș Galgoțiu rendezett. Sajnos, ez a hatalmas kiállítású előadást nem sikerült sokáig műsoron tartani, mivel nagyon magas volt a produkciós jogdíj. Úgy emlékszem, hogy közel másfél évig tanultuk azt a partitúrát. Ha ma belehallgatok ebbe a műbe, csak ámulok azon, hogy ezt az egyáltalán nem melodikus zenés darabot ilyen pontossággal meg tudtuk tanulni és olyan fegyelmezetten gyakoroltuk, míg olyan könnyedséggel nem működött, mint a lélegzetvétel. 

- Mit szeretnél még mindenképpen elérni a karriered során?

- Nincsenek szerepálmaim. Abban bízom, hogy rám talál majd egy olyan lehetőség, amelyben megmutathatok majd olyan érzelmi mélységeket, amelyekhez már van bátorságom így, 44 évesen. Talán egy csehovi nőalak...

Fotók: Kolozsvári Állami Magyar Színház/Bíró István

Borítókép: Tompa Réka