„Szabadnak lenni, és észrevenni a jót: ez a non plus ultrám”

– A magyar nyelvterületen ritkaságnak számít a héber eredetű Gedeon keresztnév (jelentése: kétélű kard, illetve kardot forgató harcos). Nomen est omen? A családi legendárium szerint miért pont ezt a nevet kaptad? 

– Mert lehet pompás, gőgös, esetleg Richter is. Viccet félretéve, mert különleges név és szerették. Fun fact: ha lánynak születtem volna, akkor Gerdának hívnának.

– Fiatalságod ellenére és dacára annak, hogy az egyik legfrisebb tagja vagy a kolozsvári társulatnak, máris számottevő és sokoldalú szakmai múltra tekinthetsz vissza. Honnan indultál, merre jártál és hova tartasz?

– Huszonhét éve startoltam egy tősgyökeres csíkszeredai családból, és szülővárosomban, a Márton Áron Gimnáziumban érettségiztem. Egyik régi emlékem: komédiákat néztünk a szüleimmel közösen. A család kacagott rajtuk, én meg ámultam, hogy mennyire zseniálisak a színészek, meg hogy a szüleimnek ez mennyire tetszett. Innen indult a pályafutásom, elkezdtem utánozni és színészkedni, szerettem volna bizonyítani és örömet szerezni a családomnak, és olyan akartam lenni, mint Jim Carrey. Lázadó kamasz koromban a szüleim javaslatára orvosira készültem. Magánórákra jártam, de fél évvel az érettségi előtt kidobtam a tankönyvet az ablakon, mert felvállaltam, hogy az orvosi pálya nem nekem való, az én idegrendszeremnek túl reál. Visszatértem hát a gyermekkori álmomhoz, hogy szeretve legyek és, hogy elismerést kapjak.

– A döntést tett követte és sikeresen felvételiztél a marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre.

– Igen, bejutottam Tompa Klára osztályába, aki – Isten nyugtassa – fantasztikus mesterem volt. Az egyetemi éveim alatt három előadásban is lehetőségem adódott játszani a Tompa Miklós társulatban, a rádió, és más előadások mellett. Ebből a korszakomból a legnagyobb színpadi élményt számomra a Vidovszky György által rendezett A legyek ura című produkció volt, amelyben Jack szerepét alakítottam. Az egyetem elvégzése után tizedmagammal – hat színész, két rendező, egy dramaturg és egy látványtervező –, úgy döntöttünk, hogy kimegyünk Budapestre színházat alapítani. A csapatunk persze bővült a két és fél év alatt, de olyanok voltunk, mint a Babszem Jankók: nekivágtunk a nagyvilágnak szerencsét próbálni, meghódítani a fővárost.

– És létrehoztátok a Vadász Esélye alkotóközösséget...

– Bejegyeztettük, megcsináltuk és nekivágtunk. Próbatermünk, A les, egy kőbányai ipari telep egyik elhagyatott hodálya volt, amelyet nekünk kellett felújítanunk, élhetővé tennünk. Pályázatokból tartottuk fent magunkat és égő szívvel alkottuk meg előadásainkat, amelyekkel aztán fellépést nyertünk a Trafó Kortárs Művészetek Házában, a Radnóti Színházban, a Három Holló színháztermében, és meghívásokat kaptunk Londonba, meg ide Kolozsvárra is. 

– Mennyire életképes egy ilyen nem konvencionális, alternatív színházművészeti felállás és struktúra? Például, meg tudtatok élni ebből?

– Célunk volt a megélhetés, de nem tudtunk. Kellett volna még néhány év ahhoz, hogy önfenntartóvá váljon az alkotóközösség. Társulatunk több tagjának volt civil állása is. Én recepciósként, árufeltöltőként, benzinkutasként, eperszedőként külföldön, és diszpécserként dolgoztam abban az időben a színészi tevékenységeim mellett. Később dolgoztam Sardar Tagirovsky csapatában, a Kelet-Nyugati Alkotóműhelyben és az Újnemzeti Kamaraszínházban is, de végül elszerződtem a Maladype Színházhoz két évadra, amely 2001 óta működő profi, színház volt.

– Nagyon kreatív és találó a Vadász Esélye elnevezés... Honnan származik?

– Pilinszky János – Hűség a labirintushoz című riportfilmből kölcsönöztük. Pilinszky írt ugyan drámát, de a drámai költészetéből indultunk ki. A gondolat, amit ő a vadászatról fogalmazott meg, számunkra tökéletesen behelyettesíthető volt a színházról alkotott koncepciónkkal. A vadászat, akárcsak a színészi alkotófolyamat, a produkció, a nézővel való találkozás egyformán vérre megy. A vadász esélye az a döntő pillanat, amikor vagy sikerül meghúznia a ravaszt, vagy nem. 

– Három évadnyi útkeresés, kísérletezés után úgy döntöttél, hogy hazatérsz Budapestről és beiratkozol Marosvásárhelyen a magiszteri továbbképzésre. Mi befolyásolta leginkább ezt a döntésedet?

– Az alternatív társulatok nyújtotta művészi szabadságot felülírta az egzisztenciális bizonytalanság. Nem fért már bele az életembe az a tudat, hogy egyik napról a másikra bizonytalanságban létezzek. A mesteri éveim alatt kerültem a Maladype színházhoz, ami a célom is volt, tekintve, hogy nagyra tartottam Balázs Zoltán munkásságát. Amikor a Maladype színház kifordult önmagából, épp versenyvizsgát hirdetett a Kolozsvári Állami Magyar Színház. Megpályáztam, és nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy felvettek a társulathoz. 

– Mi a legnagyobb különbség az alternatív illetve a kőszínházi életforma és alkotási folyamat között?

– Óriási a különbség. Ég és föld. Valójában nem is lehet összehasonlítani. Ami közös, hogy előadásokat hozunk létre mindkét esetben. De a hogyan és miként, az teljesen különbözik. Egy ilyen történelmi múltú kőszínház tagjának lenni autoritást, presztizst, biztonságot és kötelezettséget jelent. Ez egy intézmény, egy hatalmas gépezet, aminek alkatrésze az egyén. Megváltozik maga a cél is. Kőszínházban, ha van motivációd, egyéni célod, és azt meg is tudod valósítani, fantasztikus dolog. Egy alternatív társulat színészeként viszont, ha nincsenek állandó egyéni ambícióid, ha nincs benned folytonos lobogás, akkor megvalósíthatatlanná válik az egész. Bukta. A tűz az utóbbiban alapkövetelmény, az előbbiben erény.

– Volt, illetve van egy egyéni előadásod, a Nicolae Ceauşescu Utolsó beszéde, amelyet te írtál, rendeztél és monodráma formájában adsz elő. 

– Ez a produkció a budapesti Műszaki Egyetem nyári tábori projektjéből nőtte ki magát, ez volt a mesteri vizsgaelőadásom, amelyet aztán tovább vittem, fejlesztettem, játszottam, főleg egyetemi színpadokon. Abszurd hangvételű előadás, ami a kulturális hagyatékról, a hazáról és a múlt tagadásáról szól. Tulajdonképpen azt a kérdést taglalta, hogy mi közünk van nekünk a régi rendszerhez. Szerintem nagyon sok. Reményeim szerint lesz jövője ennek a projektnek, és a kolozsvári közönség is megismerheti Bozgoreszku Béla történetét.

– Hiszel a sorsban, vagy inkább úgy véled, hogy mindenki a saját szerencséjének a kovácsa?

– Nem hiszek a véletlenekben. Egyetlen dolog van, aminek igazából értelme van az életünkben, az nem más, mint a munka és a szerelem. A munka kifizetődő. Nem hiszek a színészi tehetség konvencionális jelentésében sem. Szerintem bárkiből lehet színész, aki az önmaga által, a személyisége köré védelmi mechanizmusból emelt gátakat képes szorgalmas és következetes munkával lebontani. A tehetség nem misztérium. Ha az ember nem ütközik bele a saját falaiba és szabadon, bátran kitudja magát fejezni, az már a szabadság győzelme. Mindemellett a színészikarrierben fontos faktor a szerencse is, olyan értelemben, hogy egyszerűen jókor lenni, jó helyen. 

– Számos workshopon vettél részt az egyetem alatt és után, sőt ti magatok is szerveztetek ilyen jellegű szakmai találkozókat. Jó kiegészítői az akkreditált képzésnek ezek a műhelymunkák?

– A jó pap holtig tanul, vagyis sohasem késő és sohasem fölösleges részt venni színházi műhelymunkán. Kapcsolatok kialakítása mellett talán ez a legjobb módja az új módszerek és színészi technikák megismerésének és elsajátításának, legyen az Suzuki Tadashi, vagy Michail Csehov metódusa. Az én nézőpontomat például az általunk szervezett, budapesti International Workshop Week formálta a leginkább, ahol megismertem Ellen Lauren és Will Bond New York-i színészeket, akikkel együtt dolgozhattam a Viewpoints-módszer lencséjén keresztül.

– Milyen a jövőképed?

– A 21. század első negyedének a gazdasági, szociális, társadalmi és politikai történéseit tekintve iszonyatos, ezért próbálok másra figyelni. Elcsípni a jelen pillanatot és azt, ami boldogságot okoz. Ezért inkább az foglalkoztat, ami most van: a jelent igyekszem teljesen és napi szinten megélni. Állomások, mérföldkövek vannak az életben, amelyeket lépésről lépésre kell megközelíteni, megtapasztalni, majd továbbhaladni a megismeréseink által önmagunk számára kijelölt útón.

– Nagyon komolyan veszed az életet? Harcnak, vagy inkább játéknak tekinted?

– Optimista vagyok, tanulom a hálát. Az élet maga játék, viszont önmagammal meccsben állok. Nem szeretném soha túl komolyan venni magam, inkább ápolok egy belső mosolyt, amely segít komikusan felfogni az élet tragédiáit. Szabadnak lenni és észrevenni a jót, ez a non plus ultrám.

– Nemrég a Traian Săvinescu által rendezett A fülemüle című előadásban láthatott téged a közönség, amelyben több kisebb szerepet is alakítottál. Milyen más produkció van előkészületben, amelyben te is szereposztva leszel?

– Az évad végén lesz egy ősbemutató, a legendás múltú Janovics Jenő életéről. Ifj. Vidnyánszky Attila fogja rendezni az előadást. Oltárian izgalmas lesz! 

– Mit tartasz az erősségednek?

– Színészként és emberként is a pontosságot és az alázatot tartom a legerősebb kvalitásaimnak. De ami számomra a legfontosabb jelenleg: egyszerűen szeretnék szabad, jó emberként élni.

Borítókép: Tompa Réka