Szóval itt van ez a kék abrosz. Most terítem először az asztalra.
Meseszép, állapítom meg magamban mosolyogva.
Aztán vacsorázunk.
Ülj közelebb! Hajolj az asztalhoz! Vigyázz, mert most loccsintod ki a vizet! Figyelsz????
Előbújik belőlem a házisárkány. Nincs mit magyarázni, védem az új abroszomat.
A gyerekek tekintetéből sugárzik, hogy hamarosan elmúlik a bajom, bármi is legyen az oka. Mindketten csendben viselik a rekcumolásaimat, amire nem mentség a ritkasága.
Valahogy jóllakik mindenki egyetlen folt nélkül.
Kora reggel lelkemnek balzsam a gyönyörű kéksége. Mindennel passzol. A kék kávésbögrém úgy ül rajta, mint tó tükrén a szitakötő. Örömpercek ezek. Hétköznapi léleksimogatások.
S jön ki az ember, kávézik ő is, kavaragatja a cukrot, majd teljes lazassággal kiteszi a kiskanalat az abroszra. A kávéfolt lassan terül el.
Nézem. Szép páros. Találó színek. Felállok és visszamegyek olvasni a gyerekszobába.
Több órával később leveszem az abroszt. Helyére teszem a megszokottat.
Másnap reggel hiányzik a tegnapi kékség. Ismét visszarakom, a kávéfolttal lefelé. Kétrétegű, megtehető…
Aznap öt gyerek ebédel. Kékségben hozzá illő védőlapot teszek rá, csak úgy ne, inkább a morzsák miatt, könnyebb lerázni.
Folt nem marad, de emlék annál több
Öt gyerek öt napig eszik rajta, simogatják a kezecskék.
Hull rá egy kétéves kanaláról egy kis cukor.
Loccsan rá egy kortynyi víz is egy ötéves poharából.
Fittyen rá egy makaróni két nyolcéves játéka közben.
Egy tízéves pedig egy tojáshéjat gurít rá véletlenül.
Folt nem marad egy sem, azt hiszem. De emlék annál sokkal több, ezt biztosra tudom.
Most épp a fényképeket nézem. Kéksége biztonságosan jelen van minden konyhai képen. S egy kicsit itt vagy Te is velem, hisz ez az ajándékozás lényege. Egy illat, egy mondat, egy szín, valami eszünkbe juttat minket.
Most épp a kék abroszról írok, be kell vallanom, hogy személyesen velem nem sok minden történik. A gyerekek növekedését támogatom. Itt vagyok jelen, mert most épp megtehetem. Mert most épp ez a legfontosabb. Nem világi dolgok ezek, sokkal inkább lélekkockák, egy-egy emberi élet alapkövei. Erről írni hetente nem lehet, ha csak nem erőltetjük, igencsak elhomályosítva értékének a fényét.
Búcsúzom, kedves olvasók. Immár másodjára. Ígérem, viszszatérek, amint az élet úgy hozza, hogy van miről írnom.
Köszönetem és hálám az eddigi figyelemért!
(A fotók a szerző felvételei)
