Ezek az „antifasiszták”, a maguk mélyen kommunisztikus meggyőződéseikkel – melyekből nekem akkorra már sikerült valahogy kikecmeregnem – félelmetesen antidemokratikusaknak tűntek. Az ellenszenv oka valószínűleg az volt, hogy én a kommunizmust már gyerekkoromtól a demokrácia, mármint a népfelség elvének non plus ultrájaként gondoltam volna el. De aztán gimnazista lettem, s az egykori Székely Mikó Gimnáziumban alkalmam adatott, hogy – a családból kiszakadva – a saját bőrömön tapasztalhassam meg a „népi demokrácia” működésmódjait. Egyetlen példa. Közvetlenül a felvételi után szoros kapcsolatba kerültem (gyalázat, hogy már a nevére sem emlékszem) egy bibarcfalvi fiúval, akinek az apja a „magyar világban” a falu csendőrparancsnoka volt. Semmiben nem érthettünk egyet, de éppen ez tett elválaszthatatlan barátokká. Reggeltől estig vitáztunk. Még a reggeliknél, az ebédeknél, a vacsoráknál is a mi – valódi érvekkel vívott – csatáink „szórakoztatták” az asztaltársaságot. Mindkettőnk számára élvezet volt más – számunkra jobbára ismeretlen – szempontokkal is megismerkedni. Még gyerekek voltunk. És mindketten gyanútlanok. Nem tűnt fel, hogy senki más (hatan ültünk az asztalnál és mindig ugyanazok) nem avatkozik közbe. A másik négynek nem csak érveik nem voltak, de véleményük sem.
Bár ők sem voltak ostobábbak nálunk. De ők (akkor még fogalmam, sőt fogalmunk sem lehetett róla, hogy mennyire megalapozottan) „távol tartották magukat” a vitáinktól. Különös volt ugyan, de mindezt akár úgy is lehetett volna értelmezni, hogy itt mi ketten vagyunk az „igazán értelmesek”. (Ami akár hízelgő is lehetett, ugyebár.)
Sajnos, egyszer csak lehullt a lepel. Barátom egy adott pillanatban valami olyasmit is mondott, hogy dicsérhetem én neki a kommunizmust, ő akár gyalog is kivándorolna Amerikába. Nevettem rajta. A kapitalista kizsákmányolás és elnyomás szörnyűséges országába? Légy már észnél! Az inkább neked használhatna! – hangzott a replika.
Aztán megittuk a zsíros kenyér mellé felszolgált émelyítő teaféleséget, s a vita lezárult. A „kollégium” szigorú (akkor még szinte középkorias rendje) további vitára már nem nyújtott lehetőséget.
Másnap reggel hívatott az igazgató elvtárs. Feltette a meghökkentő kérdést: igaz-e hogy a barátom tegnap este azt nyilatkozta, hogy ki akar szökni Amerikába? (Ami még furcsábbnak tűnt: kitől tudhatta meg?) Elkezdtem félni, de hazudni akkor még nem tudtam. (Igaz, később, az átkosban újságíróként már én is egészen jól belejöttem…) Csak helyesbíteni próbáltam: „Azt mondta, hogy ha tehetné, gyalog is kivándorolna Amerikába. De miért fontos ez? Mert veszedelmes! – hangzott a válasz.
Nem annyira magától a kijelentéstől, mint inkább a felhangjaitól rémültem meg. Hazudni most már tényleg nem hazudhattam. Négyen tanúskodhattak volna ellenem. Néhány perc múlva beszaladt két – az igazgató elvtárs reakcióiból ítélve némileg elvtársabb – szigorú férfiú is. Ők már nem kérdeztek, vádoltak. Tudtam, hogy osztálytársam ki akar szökni Amerikába! Hazafias kötelességem lett volna jelentést tennem róla. Megszeppenve tettem hozzá: Nem, nem akar, csak szeretne. És nem szökni, hanem kivándorolni. Az ugyanaz – volt a válasz. Előkerült a papírlap is, s akkor már diktálták az „igazságot”. (Ekkorra – naivitás ide vagy oda – már nekem is leesett a tantusz…) Halálra rémültem…
Azóta sincs rá mentségem. Beadtam a derekamat.
Másnap kollégámat kirúgták az ország összes középiskolájából. Mi maradtunk. Pedig azt hiszem, ő volt közülünk a legértelmesebb. Ostobább pedig már csak én lehettem volna nála…
Nos, a szóban forgó magyarországi antifasiszták félelmetesen emlékeztettek gyerekkorom antifasisztáira, akikről még aznap délután én is megtudtam, hogy azok a szekusok voltak, akiknek a nevét az én egykor illegalista, de akkorra „már párton kívüli” szüleim is különös hangsúllyal vették szájukra…
Újabban (a legkülönbözőbb zavargásokban) többször is felbukkant a nevük. Rövidítve. A már említett antifa gyanánt. Az angol, a magyar és a német sajtóban is. Az utóbbiban meglehetősen szőrmentén. A német sajtó ugyanis az erőszakosságokért kizárólag (az egyébként nem kevésbé erőszakos) „fasisztákat” tette felelőssé.
Akárcsak Trump az antifákat. Ezért is olvastam a Welt am Sonntag legutóbbi számában (június 21.) megdöbbenéssel a hírt, miszerint a német Hírszerző Szolgálat (hivatalos nevén Verfassungschutz, azaz Alkotmányvédelmi Hivatal) szerint Németország békéjét egy újabb „baloldali terrorizmus veszélyezteti”. Az „újabb” terminus nyilván az egykori – gyilkosságairól elhíresült – „Baader-Meinhof-bandára” utalt, mely a hetvenes évek elejétől a kilencvenes évek közepéig „Vörös Hadsereg Frakció” (RAF) néven több neves német politikust ítélt halálra és végzett ki, robbantgatott, embert és bankot rabolt. A Hivatal 22 oldalas tanulmányban fejti ki az erőszakorientált szélsőbaloldali (nem elírás!) terrorizmus kockázatait, s egyértelműen „a szélsőbaloldali mozgalmak keretében kialakuló terrorisztikus struktúrákról” beszél. A jelentés szerzői immár a „politikai ellenfelek ellen intézett gyilkosságok lehetőségét” sem tartják teljességgel kizárhatónak. Úgy vélik, hogy az egyes csoportokon belül (továbbra is nyilvánvalóan az antifákról van szó), olyan, látszólag szervezetlen kemény magok vannak kialakulóban, melyek „radikalizációs spirálja” a német állam stabilitását fenyegetheti. Ezek a kemény magok különösen az utóbbi napokban (mintegy az amerikai antirasszista zavargások pandanjaiként) Szászországban, Hamburgban, Berlinben, Lipcsében, Türingiában, Bajorországban, Nordrhein-Westfáliában, Brémában és Göttingában olyan cselekedetekre ragadtatják magukat, melyek a nordrhein-westfáliai belügyminiszter szerint az erőszak szélsőséges válfajait jelenítik meg, s emiatt komoly aggodalmakra adnak okot.” Az erőszak eddig főként intézmények, anyagi javak ellen irányult, újabban azonban a politikai ellenfeleket is célkeresztbe veszi. Nem csak az erőszaktételek intenzitása növekszik, hanem a személyek elleni célzott agressziók száma is.
S a jelenség nem csak Németországra jellemző. Angliában, Franciaországban is mind nagyobb gondot okoz. A rendőrség gyakorlatilag tehetetlen velük szemben. Nyugaton ugyanis a kommunista eszmeiség a „létező kommunizmus” bukását követően hosszú időn át bocsánatos bűnnek számított. Sőt, a hatalom az antifákat a rasszizmus és a fasizmus elleni harcban természetes szövetségesének tekintette.
A fasizmust és a kommunizmust bevett szokás volt eltérő, sőt alapvetően eltérő mércével mérni. De ha az antifák immár nem csupán Trump rasszistának és nacionalistának bélyegzett hatalmát fenyegetik, hanem a német kereszténydemokrata és szociáldemokrata koalíciót is, minden jel arra vall, hogy tényleg nem babra megy a játék.
A történelem mintha ismételné önmagát.
Rettenetes lenne, ha a bocsánatos – mert úgymond „magasztos eszmék” nevében elkövetett – bűntettek igazi természetével a Nyugatnak is meg kellene ismerkednie. Ami meg minket illet, arra gondolni is rossz…
A veszélyt mellesleg nem csupán Kim Dzsongun atomhatalma, de Mao Ce-tung győzedelmessé érett utódainak formálódó világuralma teszi igazán hátborzongatóvá.
