Az egyedüli közös vonás a két esetben a világon elszabadult politikai agresszió, amely egyre szélesebb tömegeket kerít hatalmába. A politikai vitákban hihetetlen mértékben elburjánzott a nyers erőszakra való buzdítás, a jelöltek sokszor a választók zsigeri érzéseire hatnak, a félelmet, a szorongást erősítik bennük, megsemmisítően beszélnek az ellenfelükről, lekezelik, megalázzák őket, gyakran emberi méltóságukban sértik meg. De amint látható, innen már csak egy lépés választ el a fizikai agressziótól, a fizikai megsemmisítéstől, ami a 21. század emberiségének szégyene, hiszen oda jutottunk, hogy családtagok, barátok képesek összeveszni politikai nézeteik miatt. Az egyoldalú, merev, árnyalatoktól mentes, kizárólagos nézetek hatalmukba kerítették a szimpatizánsokat, akik sokszor emberi mivoltukból kikelve képesek sértegetni egymást csak azért, hogy mindenáron „meggyőzzék” az ellenfelet igazukról. Ez az erőszakosságon alapuló politikai „vitakultúra” az elmúlt 10 –15 évben erősödött fel a világban, és valamennyi szereplő tevőlegesen hozzájárult ahhoz, hogy gyökeret verjen.
A józanul gondolkodók aggódva figyelték, amint az úgynevezett politikai vitákat lebutították sablonüzenetekre. Manapság lassan egy politikusnak már nem szabad saját fejétől nyilatkoznia, hanem kizárólag a kampánystratégák által jóváhagyott, zsigeri érzéseken alapuló kommunikációs panneleket szajkózhatja, amelyek erős érzelmeket hivatottak kiváltani, de nem serkentik a gondolkodást, a mérlegelést, az empátia kialakulását, és az árnyalt véleményalkotást. Ez a jelenség az egész világon tetten érhető, így sajnos az európai és a nyugati demokráciákban is. Az a tévhit uralkodik a kampánystratégák fejében, hogy az árnyalt gondolatokra a választók már nem figyelnek, ezért csak erős, érzelemdús üzenetekkel lehet őket bombázni. Így nem csoda, hogy a politikusok beszédei, esetleges vitái – bár ezekből is egyre kevesebb van - sokszor a pankrációhoz hasonlítanak, a szavakból kiveszett az emberségesség.
Másfél évtizeddel ezelőtt még lehetett úgy interjút készíteni politikussal, hogy a megfogalmazott kérdésen elgondolkodott, és megpróbált saját választ adni, ami lehet, hogy tökéletlen volt, tévedhetett a politikus, de mindenképpen érezhető volt a válaszban az emberség. Ma már egyre kevesebb az ilyen megszólalás. A stratégák a kockázatmentesség talajára terelték a politikusokat, akik csak az előre legyártott panelekben beszélhetnek, és a választók ezért sokszor úgy érezhetik, hogy a valódi problémákról nem esik szó. A cserbenhagyott és feldühített emberek egy része ezért rendkívüli eszközökkel próbálja levezetni dühét, bosszúját. Ez természetesen senkit nem jogosít fel erőszakos cselekményre, és semmiképpen nem szolgálhat mentségként az ilyen merényletekre. De a politikumnak tényleg el kellene gondolkodnia, miképpen tud kivergődni ebből a saját maga által létrehozott csapdából, hogyan találhat vissza az emberies kommunikáció talajára.
Világszerte hódít a politikai megosztottság. Általában mindenütt vannak a fősodratú politikai elitek, illetve a rendszerellenesként, szélsőségesként elkönyvelt erők, de ideje lenne kitörni ebből a dichotómiából, e végtelenül leegyszerűsített politikai világképből, és megvizsgálni, mi rejlik valójában a megosztottság mögött. Nem a negatív jellemzéseket, a szidalmazásokat, a megbélyegzéseket kellene szaporítani – hiszen mindkét oldal ezt teszi –, hanem meg kellene vizsgálni, hogy egyik vagy másik fél miért erősödhetett meg egy bizonyos politikai konjunktúrában, és nem kellene szégyellni átvennni azokat a megoldásokat, amelyek széles társadalmi rétegek által jelzett problémákra nyújthatnak megoldást. Még akkor sem, ha azt éppen az ellenfél javasolta.
Jó lenne, ha mindenki visszavenne az agresszivitásból, amelyet a szélsőjobb hozott be a fősodorba, de a fősodor ahelyett, hogy ellenállt volna ennek a technikának, maga is alkalmazni kezdte. Ennek következtében ma már sokszor eltűnik a különbség a fősodor és a szélsőséges erők között, ha megpóbáljuk tettenérni a kizárólagosságon, erőszakon, agresszivitáson alapuló kommunikációs stílust. Ez a fajta politizálás sehova nem vezet, csak újratermeli az agresszivitás spirálját, ami termékeny talaja a politikai agressziónak és a merényleteknek. Ha nem változtatnak politikusaink a kommunikációs stíluson, s nem csempészik vissza szakmájukba a gyűlölet helyett az emberséget, a zsigeri ösztönökre gyakorolt hatás helyett a rációt, az érzelmi elragadtatás helyett az érveken alapuló vitát, a kizárólagosság helyett az empátiát, a sablonos kommunikáció helyett pedig az árnyalt véleményalkotást, akkor félő, hogy folytatódni fog a merényletek sorozata.