Az első rész ITT olvasható.
BENKŐ LEVENTE – LÖNHÁRT TAMÁS
Aztán elérkezett az 1956. esztendő. A Szovjetunió Kommunista Pártja 1956. február végi, XX. kongresszusa nyomán Romániában is mintha elindult volna valami enyhe, bátortalan, de mégiscsak változásféleség. A szavak szintjén legalábbis. Lehetetlen volt nem észrevenni, hogy 1956 tavaszától, de inkább nyárelejétől kezdődően a romániai magyar kommunista lapok – Előre, Vörös Zászló – a kötelező pártos anyagok mellett olyasmikről is kezdtek írni, mint például az élet- és munkakörülmények, amelyek miatt éppen a népi demokrácia legfőbb értékének kikiáltott ember szenved; a gyűlések fanyelvűek, érthetetlenek, az úgynevezett jólétet biztosító rendszer súlyos ellátási gondokkal küszködik, egyes néptanácselnökök pedig valóságos kiskirályok. Lehetetlen volt észre nem venni a magyar kultúra egyes újdonságait bemutató, magyarországi élményeket taglaló, egyszóval az addig hermetikusan elzárt anyaországot ismét képbe hozó írásokat; vagy például a választékos magyar nyelvhasználatot szorgalmazó, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja, Arany János (1817–1822) nagyszalontai múzeuma rendbetételét szorgalmazó, vagy a legnagyobb székelyként számon tartott kiváló író és néprajzi gyűjtő Orbán Balázs (1829–1890) gyom által felvetett, elhanyagolt sírjának rendbetételéről hírt adó cikkeket. Akkoriban valósággal szenzációszámba mentek azok a cikkek is, amelyek a kolozsvári agrártudományi főiskola magyar tagozatának újraindításáról, az oktatási minisztériumban pedig kisebbségi vezérigazgatóság létrehozásáról szóltak. Egészen bizonyos, hogy mindezek a hírek közszájon forogtak, hiszen ehhez maga a párt sajtója biztosította a széleskörű nyilvánosságot.
Ebbe a folyamatba illeszkedett bele az az 1956. szeptember 29–30-ai, Kolozsváron tartott gyűlés is, amelyen kolozsvári és marosvásárhelyi magyar írók, költők, irodalmárok népes csoportja vett részt. A kétnapos gyűlésen a Kolozs tartományi kommunista pártvezetők mellett jelen volt a Román Munkáspárt Központi vezetésének tagja, Miron Constantinescu is, akinek a magyar irodalmárok egyebek mellett felrótták a romániai magyarságnak a kommunista hatalomátvétel óta eltelt évtizedben felhalmozódott sérelmeit és elvárásait. Így például a magyar professzorok eltávolítását a kolozsvári orvostudományi egyetemről, a magyar nemzetiségű fiatalok esélyegyenlőtlenségét, a pártaktivisták belekontárkodását a szerkesztőségek munkájába, a mezőgazdaság szocialista átalakítása során végbement hatósági túlkapásokat, a magyar kulturális intézmények és feliratok hiányát; Szabédi László például addig is elment, hogy szorgalmazza: a tömbmagyar vidékeken, illetve ott, ahol a magyarság aránya jelentős, a magyar legyen a második hivatalos nyelv.8
A magyarországi írott sajtó ugyan nem juthatott el a határon túlra, legfőképpen az emberek elsöprően nagyobbik részéhez nem, de a rádióadók adásai már igen. Erdélyben – és értelemszerűen a Kárpát-medence magyarlakta vidékein – a magyar nyelvű rádióadók közül a Szabad Európa, részben az újvidéki rádió magyar adásai, és kétségkívül a Kossuth Rádió volt az első számú forrás. Ebben az időszakban a rádión csüngött az egész nemzet; magyar nyelvterületen ezt megelőzően nagy valószínűséggel csak az 1953. november 25-én a londoni Wembley-stadionban lejátszott Anglia–Magyarország futballmeccs, illetve ahogyan a sport történetébe bevonult: az évszázad 6–3-as magyar győzelemmel befejeződött mérkőzése, valamint 1954-ben a Svájcban lezajlott labdarúgó világbajnokság alkalmával hallgattak ennyien rádiót.
De kanyarodjunk vissza Moyses Mártonhoz és az erdővidéki történésekhez. A forradalom kitörése másnapján a baróti iskolában gyűlésre hívták a nagyobb diákokat, és „feldolgozták” számukra az eseményeket, miszerint Magyarországon „ellenforradalom dúl, huligánok randalíroznak” stb. Többen hozzászóltak, de Moyses szavaira mindenki felkapta a fejét. Ő ugyanis azt kérdezte: „Miért nem mondják az igazat?”9
Moyses Márton volt iskolatársa, Józsa Árpád Csaba szerint 1956. október 23-án kapták az első híreket arról, hogy mi történik Budapesten, de még nem tudták pontosan, hogy miről van szó. 23-án este a nevelőjük, Dienes Csaba azt mondta nekik: „Várjatok meg, gyerekek, akármilyen későn jövök, ne feküdjetek le, mert beszélni akarok veletek! Nagyon későre jött, de elmondta, hogy Budapesten kitört a forradalom, és összefoglalta azokat az eseményeket, amelyekről egyrészt a magyar rádióból, másrészt a Szabad Európa rádióból értesült… Hát ezek a hírek mindannyiunkat megráztak, de ugyanakkor lelkesítettek is.”10 Ilyen körülmények között, mint már szó volt róla, a baróti gimnázium négy, 15–17 éves diákja, Bíró Benjamin, Józsa Árpád Csaba, Kovács János és Moyses Márton megbeszélték, hogy nekivágnak a román–magyar határnak, hogy azon átszökve a magyar forradalmárokhoz csatlakozzanak. A felkészülés két-három napig tartott, megbeszélték a részleteket, tanulmányozták a térképet, meleg ruhát, pénzt, élelmet, édességet csomagoltak, és november 11-én vonattal Nagyváradra, onnan az országhatár mellett elhelyezkedő Érkörtvélyesre utaztak. Két csoportra oszoltak, hogy ha valamelyiküket a román határőrök letartóztatják, a másik csoport elmenekülhessen. November 12-ről 13-ra virradó éjszaka Bíró és Józsa átszöktek a határon, Kovács és Moyses viszont eltévedtek, és a vállalkozást feladva hazautaztak Barótra.
Józsa és Bíró Nyíregyházáig gyalogolt, ahol egy családnál megszálltak, végül Debrecenben kötöttek ki. 1956. december közepén Józsa és Bíró álnéven megkapták az egyéves tartózkodási engedélyt, de a Kádár-féle új titkosrendőrség, valamint a Szekuritáté azonosította őket, és 1957. március 14-én letartóztatták, s másnap lekísérték a magyar– román határállomásra, ahol átadták őket a román hatóságoknak. 1957. május 17-én, Nagyváradon Józsa Árpád Csabát három, Bíró Benjamint három és fél év szabadságvesztésre ítélték tiltott határátlépés miatt.
Moyses Márton és Kovács János esetében a határátlépési kísérlet nem tudódott ki, de a hiányzás miatt mindkettőjüket elutasították a baróti iskolából. Moysest 1956 novemberében Barótról a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnáziumba helyezték át, ahol 1959-ben érettségizett. Egy évet gyári munkásként dolgozott a sepsiszentgyörgyi Dózsa György Textilgyárban, majd 1960-ban néptanácsi ösztöndíjasként beiratkozott a Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarára. 1960. október 1-jén kezdte meg tanulmányait, de bő másfél hónap múlva, november 22-én a Szekuritáté letartóztatta.
FOLYTATJUK
8 Bővebben lásd: Benkő Levente (s. a. r., bev. tan., jegyz.): Az őszinteség két napja. 1956. szeptember 29-30. Erdélyi magyar értelmiségiek 1956 őszén. Kolozsvár: Polis Könyvkiadó, 2007.
9 Benkő Levente interjúja Moyses Márton egykori iskolatársával, Márton Györggyel, 1999. A hangfelvétel Benkő Levente tulajdonában.
10 Benkő Levente interjúja Józsa Árpád Csabával, 1999. A hangfelvétel Benkő Levente tulajdonában.
