„A francia orvosok azt mondták Olivérnek, hogy még egy éve van hátra, ha nem kap új vesét és májat. 250 000 euróba kerül. Kérlek, segíts Emesének, neked van humanitárius tapasztalatod.”
Olivér az aranyos ikrek egyike a fiam osztályában, az a csendes, szerény kisfiú. Emese pedig az a belevaló anyuka, aki pénztárosként már az oviban is elnézte nekem, hogy mindig párhuzamos voltam a kifizetnivalókkal és határidőkkel. Nem hiába javasoltam, hogy ő legyen a pénztáros az elemiben is. Az első osztálykiránduláson, Sztánán mesélte, hogy Olivér veseproblémákkal született, hogy azóta csak az orvosokat járják, hogy a sok kezelés már a máját is kikezdte és aggódik, hogy mi lesz. A szervátültetés kérdése felmerült, de csak mint valami nagyon távoli mumus, amit aztán a tanci telefonhívása ijesztően közel hozott.
Egy év telt el a tanci telefonhívása óta, szinte napra pontosan. Ami lehetetlennek tűnt akkor, azon már túlvagyunk. Egyrészt végigszurkoltuk, amint Emese végigjárja az állami támogatás megszerzésével járó bürokráciát. Amikor nemcsak a román orvosok, hanem a külföldi klinikák sem vállalják a műtétet, elszorul a gyomrod. A lyoni kórház volt az egyetlen, aki vállalta és az év végét már azzal a fantasztikus hírrel zártuk, hogy a román állam fedezi a költségek egy részét.
Közben az iskola, az unitárius és a református egyházak is melléjük álltak, cégek, magánszemélyek, a Facebook-on működő jótékonysági csoportok gyűjtöttek össze egy akkora összeget, amellyel a család januárban el tudott indulni Lyonba. Azt hittük, attól fogva sínen lesz minden, de természetesen a valóság nem ilyen egyszerű. Folyamatos kezelések, az egyik vese eltávolítása, dialízis, vesemedence-gyulladás, véres hányásrohamok, komplikációk során kellett átesni, amíg Olivér végre felkerülhetett a szervátültetésre várók listájára. Mindez rengeteg pénzt jelentett. És várakoztunk. Próbáltuk tartani a lelket bennük. Lyoni barátainkkal küldtünk nekik szeretetet, figyelmet, csomagokat. A gyerekek rajzoltak, mesét olvastak, videókat küldtek Olivérnek. És imádkoztunk. És pénzt gyűjtöttünk, munkahelyeinken, rendezvényeken, templomainkban, ki hol tudott.
Június 18-án reggel 8:25-kor üzenetet kapok Emesétől:„Ma van a nap. Most reggel”. Alig értettem mire is gondol. Éjszaka rendőrök verték fel őket, hogy rohanás a kórházba, lett donorszerv. Eltelt 15 hosszú óra és az operációnak még nem volt vége. A tanci és szülői közösség feszülten figyelt: van valami hír? A következő hetekben is állandóan lestük a híreket, anélkül, hogy mindannyian lerohannánk Emesét. Működik a máj? Működik a vese? Van már vizelet? Altatják? És tehetetlenül hallgattuk a szülőket, akik nem ettek, nem aludtak, a gyerek mellett voltak végig, lesték minden mozdulatát, fogták kicsi kezét.
Olivér kikerült már az intenzív osztályról, a mája működik, a vese még vacakol egy kicsit. Nem nagyon tud enni és hatalmas erőfeszítés meginni a napi 2 liter vizet, ami számára kötelező. Gyenge, de azért felkel, néha biciklizik is. Még legalább év végéig ott kell maradnia a kórház közelében, hetente kétszer ellenőrzésre jár. Még nincs vége. Még nagyon nincs vége. A pénz viszont elfogyott közben, mert minden sokkal hosszabb és bonyolultabb volt, mint ahogy azt az orvosok előrejelezték. Nem hagyhatjuk cserben őket.
A szülői közösség összedugta a fejét és úgy döntött, hogy újabb adománygyűjtő akcióba lendül. Ezen a héten a Farkas utcai templom Romkertjében lesz egy kis asztalunk, ahol az osztálytárs gyerekek játékaikat, könyveiket ajánlják fel azoknak, akik adományozni szeretnének Olivérnek. Önkéntes anyukák, apukák, nagytestvérek, barátok könyvjelzőket fognak osztogatni. Ezen a héten a város több pontján megjelennek az „Együtt Olivérért” poszterek az adományozási elérhetőségekkel. A szülők beneveztek a főzőversenyre is, gyertek, egyetek egy tál finom lecsót a Hójában szombat délelőtt. Néhány szülő, barát, gyerek „Együtt Olivérért” pólókban fog résztvenni a Donathonon is.
Csodálatos ebbe a közösségbe tartozni. Soha nem voltam büszkébb az egyházamra és az iskolára, melybe a gyerekeim járnak. Meghatódom azoktól, akik csendben, a háttérből szó nélkül segítenek.Az a román férfi, aki az első posztereket ingyen nyomtatta ki, amikor megtudta, hogy segélyezési akcióról van szó. A kolozsvári grafikai stúdió, aki 500 karszalagot készített nekünk, szerénységük, emberségük hihetetlen. A református nyomda, aki szívvel-lélekkel az ügy mögé állt. Az a cég, aki ingyen pólókat nyomtat nekünk. Az unitárius segélyszervezet, aki perselyeket rendelt számunkra,és segít a logisztikában. A Cora előtt áruló vállalkozó, aki almát ajánl fel, hogy azzal jutalmazzuk meg az adományozókat. A híres képzőművész, akivel az ember véletlenül összefut a buszon, ő meg a beszélgetés végén felajánlja egyik munkáját. A fiatal tizenévesek és a nőszövetség tagjai, akik hajlandók szabadidejüket feláldozni. Az újságírók, rádiósok, akik szeretnék, ha egyre több emberhez eljutna a felhívás: legyetek ti is ennek a csodálatos közösségnek a része.
Még nincs vége. Még ki kell tartanunk Olivérék mellett, ahogy ők is kitartanak.
Ne menj el közönyösen a plakátok mellett, kérlek. Vedd úgy, hogy téged is felhívott a tanci!
Székely Andrea
