Sajnos, még így sem utasíthatom el magamtól a kézenfekvő asszociációt. Az áldatlan orvosokét. Azét a mélyen hívő olasz orvosét például, aki úgy döntött, amikor az egyetlen rendelkezésre álló lélegeztetőgép két beteg is igényt tartott, hogy azzal az isteni szabadsággal, amellyel a Teremtő felruházta őt, hívő emberként képtelen élni. S mintegy tiltakozásul elkövette a katolikus vallás szerint az egyik legnagyobb bűnt, saját kezével vetett véget életének.
A kérdés azonban az ő dilemmájánál is nagyobb horderejű. Hiszen az utóbbi hónapokban a mai Nyugat legnagyobb államainak, az olasznak, a spanyolnak, a franciának is nap mint nap döntést kellett hozniuk arról, hogy mit tartanak fontosabbnak: az emberi élet- vagy a szabadság, azaz az emberi méltóság védelmét. A kérdés költői, hiszen a döntés már régen (voltaképpen a Teremtés pillanatában) megszületett. Ha az emberi élet védelme lenne a mindenekfölött álló érték, már régen be kellett volna tiltani a hadseregeket, a rendőrséget, a közúti forgalmat, az alkoholfogyasztást, sőt végső konzekvenciáiban magát az emberi életet is. Hiszen az élet mindig kockázatvállalásokat is implikál. Ha nem kockáztathatok, márpedig nincs döntés, melynek ne lennének kisebb-nagyobb kockázatai, fel kellene adnom a szabadságomat.
Márpedig a kereszténység szerint Isten azért engedte be a bűnt a világba – mint Mindenható eltekinthetett volna tőle –, mert maga is tisztában volt vele, hogy az emberi méltóság pusztán a szabadság birtokában élhető meg. Ez az oka annak, hogy a valóban demokratikus nyugati államokban jogilag sem az emberi élet, hanem az emberi méltóság a legfőbb alkotmányos érték. Ezért az életet is érdemes, sőt bizonyos esetekben kötelező is feláldozni. Az emberhez méltatlan élet értéktelen. Ebben a tekintetben éppenséggel a szentek példája lehetne a vezérfonal… Bizonyos értelemben még ma is.
Csakhogy ez a tétel ellentétbe kerül az abortusz tilalmának nem kevésbé keresztény tételével. Rá lehet egy születendő emberi lényt kényszeríteni arra, hogy emberhez méltatlan életre szülessen? Fogas kérdés. Én hajlok arra, hogy elutasítsam az abortuszt, de el kell ismernem, hogy bizonyos esetekben tilalma az emberi méltóság alapelvével kerülhet nehezen kibékíthető – bizonyos esetekben kibékíthetetlen – ellentmondásba. Arról nem is beszélve, hogy az emberi méltóság védelme gyakorta arra kényszeríthet, hogy kivetkőzz emberi méltóságodból. Katonaként például…
Ebben az esetben is, mint minden másban, nem lehetségesek úgynevezett alapszabályok. Dönteni csak esetről esetre lehetséges. Orvosnak is csak az mehet – legalábbis elvben –, aki képes erre. Aki képes vállalni a tévedés kockázatát. Azt, hogy amikor dönt, nem minden tényt, s következésként nem minden racionális érvet vehet tekintetbe. Az persze önmagában is kérdéses, hogy élet és halál dolgában lehetségesek-e egyáltalán racionális érvek. Ha nem, egy hitetlen orvosnak sem marad más alternatívája, mint a gyilkosság és a gyilkosság elutasítása közti döntés – elutasítása. Azaz a szakmai öngyilkosság: a cégből való kilépés…
Életünk minden mozzanatát efféle kockázatok terhelik meg. Nem lehetünk és soha nem is lehettünk tévedhetetlenek. Legfeljebb arra törekedhettünk, hogy a lehető legkevesebb tévedést kövessük el, vagy éppenséggel áldozatává essünk. De már ez a törekvés is súlyos kockázatokat implikált.
Mert kinek az emberi méltóságát kell a törvényeknek megvédelmezniük? A Donald Trumpét vagy Hszi Csin-pingét” Az Angela Merkelét vagy Vlagyimir Putyinét? A Klaus Iohannisét vagy a Kelemen Hunorét? A válaszok nem erkölcsi kategóriákon vagy racionális érveken, még csak nem is érzelmeken múlnak, hanem kendőzetlen hatalmi viszonyokon. Végső konzekvenciáikban pénzen vagy fegyvereken…
Ilyen körülmények közt a lehető legnagyobb tévedés az, ha elhisszük, hogy tévedhetetlenek vagyunk. Sajnos, az emberiség elsöprő tömegei (lásd csupán a román közvélemény székely autonómiával kapcsolatos szent borzadályát) ismét ebben a rettenetes tévhitben leledzenek.
Felvilágosodás ide vagy oda…
