Addig legyen Campus, amíg lesz magyar sajtó, olvasó és újságíróképzés Kolozsváron

Mindig nézzétek a „big picture”-t

Úgy szeretek működni, hogy ha csinálunk valamit, akkor csináljuk rendesen. Nem volt ez másként a Campus esetében sem. Komolyan vettem, olyan csapatot szerveztünk, amely lelkesen, hasonló motivációval, nemcsak szerkesztette a Campust, hanem újragondolta a működését. Ennek hála ezt az időszakot intenzívnek és nagyon inspirálónak éltem meg. Ráadásul azok az emberek, akikkel dolgoztam, a legjobb barátaim lettek, mert hamar kiderült, hogy hasonló értékek mentén határozzuk meg magunkat. Ilyen körülmények között az egyetemista éveim egyik legkellemesebb periódusa volt a campusos időszak, mert építeni, alkotni tudtunk valamit, amit szerettünk és a sajátunknak gondoltunk.

Azt tudom tanácsolni mindenkinek, aki 2024-ben szeretne a Campus-projektben részt venni, hogy ne csak újságíróként gondoljatok erre a lehetőségre, hanem vizsgáljátok meg a „big picture”-t. Mi a Campus helye jelenleg a társadalomban? Mi az, amit hozzáad az egyetemisták életéhez? Hogyan lehet megszólítani a diákokat? Legyen ez kihívás számotokra, találjátok meg benne azt, ami motivál. Ha újságot akartok írni, tegyétek azt, ha másképp csinálnátok, lépjetek elő ötletekkel, kérjetek segítséget, és tartsatok ki. Az a lényeg, hogy valamiben elindítson titeket. Ehhez  arra van szükség, hogy ti legyetek a kezdeményezők, ne várjátok, hogy valaki mutassa az utat. 

A Campus – ha valakinek van kezdeményezőkészsége, emellett kitartó és szorgalmas – rendkívül jó gyakorlópályává válhat. 

Nem biztos, hogy csupán egyetemi projekt, lehet ennél több, mert élesben próbálhatjátok ki mindazt, amit kitaláltok.

A Campus másik dologra is jó: mivel a print újságnak határidőkényszere van, mindenkit keretek közé szorít. Én sem szerettem ezt annak idején, és valószínűleg a mostani szerkesztők is küzdenek ezzel. Az igazi kihívás ez: úgy alkoss valamit, hogy közben a határidő és a forma kereteit is tartsd be, „prioritizálj”, gondold át, hogy mi az, ami előremozdít. Ez olyan extra kihívás, amivel mindennap találkozom, a campusos periódus pedig az ilyen típusú gondolkodásra is megtanított. Használjátok ki, ne ijedjetek meg tőle! (Polacsek Péter)

Szőr Buksi és az eszperente nyelven írt cikkek

Életem legvagányabb munkája volt a Campus szerkesztése! Még akkor is szerettük, amikor nem volt, aki anyagot küldjön, tehát a két oldalt nekünk kellett teleírni. Elkövettünk minden őrültséget, amit csak lehetett: írtunk eszperente oldalt, adtunk érthetetlen címet, aminek semmi köze nem volt az azt követő cikkhez (ma is emlékszem rá: Lehet, Péter, te már nem látod – és már nem is tudom, miért ragaszkodtam ehhez, de az biztos, hogy az írás a KMDSZ valamilyen elnökségi üléséről szólt). Játszottunk álnevekkel, poligramokkal, szignókkal – például azt rajtam kívül már csak Sándor Bogi tudja szerintem, hogy Szőr Buksi is én voltam.

Azt szoktam mondani a diákoknak, hogy minden gyakorlat azért fontos, mert akkor még szabad hibázni, szabad nem tudni valamit. A Campus is ilyen. Emellett pedig olyan rutinná válik, hogy már nem kell tanulni, mi van, vagy mi lehet az újságban: már használhatják a szerkesztők a műfajokat, látják a témákat – csak az oldalszámot meg kell szorozni. Aki pedig a diáklapnak nem újságíró-hallgatóként dolgozik, az mélyebben megismeri a hagyományos média egyik nagyon fontos elemét, az írott sajtót, és megszokhatja a csapatmunkát.

Legmaradandóbb emlékeim egyike ahhoz kötődik, hogy megszállottan jártunk diáklapos találkozókra, voltunk ilyenen Budapesten és Pécsett is. Az egyiken az Oszkár című filmes lapot készítettük el, ebben társszerkesztő volt – egyik utódunk – Jakab-Benke Nándor, aki azóta is filmes lapot szerkeszt. Minden cikk címét filmcímekben írtuk meg, és emlékszem, hogy éjjel nem aludtunk sokat, viszont munka közben nagyokat hahotáztunk. A másik találkozón a „termékünk” a Krampusz, a kicsik lapja címet-alcímet viselte, és ha jól emlékszem, azzal valamilyen díjat is nyertünk. Jegyzetfüzet nagyságban (fekvő B5-ös formátumban) hoztuk ki, ha már kicsiké, hát kicsi lett.

Rengeteg klassz emlék maradt meg. Hosszú éveken át még ki tudtam számolni az oldalt hasábokban és oszlopokban. Erre a tudásra azóta sem volt szükségem, de szerettem a lapot tördelésre előkészíteni.

Dósa Sanyi bácsi korrektor volt, vagy olvasószerkesztő, vagy tisztafej, már nem tudom. De bejött a Védett férfiak és védtelen nők feliratú irodába, ahol dolgoztunk, majd csendben megkérdezte Öcsikétől, aki a diáklapot tördelte, hogy azt a két oldalt ki készítette el. Öcsi pedig nagy kerek szemekkel ránézett csodálkozva, és azt válaszolta: hát a Campus! Sanyi bácsi pedig gratulált a jó munkához, s azt mondta, sokan tanulhatnának tőlünk: az oldalainkon egyetlen javítás sem volt. A mai szerkesztőknek hasonló szép emlékeket kívánok! (Rácz Éva)

Szerkesztőnek lenni olyan, mint a Simsszel játszani

Meglehetősen áldatlan körülmények között kerültem a Campushoz. Az az évfolyam voltunk, akik az egyetemet az online térben kezdték, ekkor lettem a lap szerzője, és mire kettőt pislogtam, úgy lettem szerkesztő, hogy addig a szerkesztőségben legfennebb kétszer jártam. Rettenetesen intenzív időszak volt az, amikor másodmagammal (Gondos Bori kolléganőmmel) szerkesztő voltam. Jó lelki gyakorlat volt, hiszen a lapot jóformán ketten vittük a hátunkon. Volt szerencsénk Kerekes Edit irányítása alatt dolgozni, akitől rengeteget tanultunk, soha nem lehetünk elég hálásak neki. Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy hagyom az egészet, de a mából visszatekintve eddigi életem egyik legtanulságosabb és legintenzívebb időszaka volt. Azzal együtt, hogy egyes írások miatt számtalanszor téptük a hajunkat és fohászkodtunk felsőbb erőkhöz.

Aki újságíró akar lenni, vállaljon részt a Campusból. Ha nem is szerkesztőként, szerzőként mindenképp. Szerintem szerkesztőnek lenni olyan, mint a Simsszel játszani: egyetemistaként „leszimulálod” kicsiben, hogy milyen lesz majd nagyban. Éppen ezért, aki tényleg komolyan gondolja, hogy erre a pályára lép, legyen szerkesztő, legalább kis ideig. Rossz szakmai nyelvekkel ellentétben a fiatal újságírók is tudják, mi az a határidő, ismerik a flekk fogalmát, és tudnak operatívan dolgozni. Bennem ezeket a Campus tette helyre és fejlesztette. Megtanultam, hogy a határidő bizony nincs gumiból, hogy nyújtani lehessen. Azt is megtanultam, hogy az egyflekknyi hely az egyflekknyi hely, hiszen a nyomtatott újság sincsen gumiból, a jelek száma korlátozott. Arra is rájöttünk, hogy nem lehet ide meg oda elküldeni a szerzőt, ha éppen fejfájást okoz az anyagának a szerkesztése, mindenkinek kedvezőbb, ha inkább higgadtan javaslok valamit és tanácsot adok. Itt tanultam meg igazán csapatban dolgozni és elfogadni, ha nem nekem van igazam.

Mint említettem, az újság nem valami rugalmas, nyújtható anyagból készült, így mindent, amit a Campus adott, nem tudok felsorolni, de a teljesség igénye nélkül mégis megpróbálom: türelem, szakmai tapasztalat, újságírói trükkök, gyors, ugyanakkor precíz és operatív munkavégzés, megingathatatlan munkamorál. 

Az egyik legkiemelkedőbb dolog, ami velem történt, az a visszajelzés. Megmagyarázom: a Campus – pontosabban Edit – tanította, mutatta meg nekem, hogy mit jelent a fiatal újságíró, a fiatal felnőtt életében a visszajelzés, legyen az pozitív vagy negatív. Mert ha kapsz visszajelzést, tudod, hogy számításba vesznek és figyelik, amit csinálsz. Ennél fontosabb, azt hiszem, kevés dolog van.

Tördelés. Ennyit elég is lenne talán mondanom. Jó, kifejtem: Edit hamarabb dobott az újságtördelés mély vizébe, minthogy az egyetemen tanultunk volna ilyesmit. Én diszkalkuliás vagyok. A tördelésben, ami papíron történik, számok vannak. Tessék elképzelni, milyen lehettem a szerkesztőségben az asztal mellett: mint a ma született őzike, aki próbál lábra állni, de még nagyon reszket, elesik. Azt se tudtam, merre van előre, a magyarázatból majd semmit sem értettem, de nekiálltam a laptükröt megrajzolni. Aztán valahogy ráharaptam a dologra. A tördelés ma sem a kedvencem. (Szabó-Kádár Henrietta)

„Az újságíró szerencséjére azonban, amikor legkevésbé számít rá, összekerül addigi élete legkedvesebb interjúalanyával. Mondjuk egy torockói ajándékboltban. Tulit Zsuzsa, aki a Kovász Ajándékboltot vezeti, jelen pillanatban a kedvenc interjúalanyom, nyitott volt, szívesen válaszolt, összeszedetten, tömören, lényegretörően fogalmazott. (...) Erősen pályakezdő, újságírói lelkesedéstől túlfűtve vettük nyakunkba ismét a falut, hogy a panzióba visszatérve elmeséljük mindenkinek, valóságos jackpot az ilyen alany. (...) A beszélgetésben egy mondat nagyon megragadta a figyelmemet, amely miatt el is döntöttem, hogy ezt az élményt megírom: »Azt hinnéd újságíróként, hogy azok az emberek lesznek a legjobb alanyok, akik szavakkal dolgoznak: színészek, írók, akiknek vagy hatvanezer könyvük megjelent. És ez általában nem így van. Az fogja a legszebb interjút adni, az fog a legösszeszedettebben beszélni, akire a legkevésbé számítasz.«” (Torockói szuvenír helyett sajtóajándék, Szabó-Kádár Henrietta cikke, részlet, 2022. október 26.)

A diáklapok üzemeltetése kötelesség

A Campus-nál való munka néha stresszes volt, de emellett nagyon jó is. A lap az az egyik sajátossága, hogy elsősorban nyomtatásban jelenik meg, ami a munka végeztével ad valamiféle eufóriát, ugyanakkor több a kihívás is: minden héten elegendő mennyiségű és terjedelmű anyag kell, hogy a két oldalt megtöltsük, a szerkesztésnél és tördelésnél is sokat kell néha emiatt centizni. Nyomtatásban, újságpapíron olvasni, amit alkottál, minden szerdán a logó mellett látni a nevedet hatalmas elégtétel. A szerkesztői munka pedig külön műfaj, amit kár kihagyni.

Az, hogy szerkesztők voltunk a lapnál, tapasztalatot adott. Több szakmabelitől hallhatjuk, hogy a karrierjük napilapnál kezdődött, az másabb világ volt, talán más munkamorált is igényelt, és ez már ilyen formában nem létezik. Nos, a Campus kóstolót ad a „régi vágású” újságírásból, olyan értelemben, hogy nyomtatott formában is megjelenik, a diákok már egyetemi éveik alatt is szerkesztőségként operálhatnak. Szerkesztői éveim alatt a weboldalért is feleltem, ami megint csak plusztapasztalat volt.

Szerintem – főleg újságíró tanoncoknak és nem csak – a diákságnak valamilyen szinten kötelessége a diáklapok üzemeltetése, ez a szakgyakorlattól kicsit eltérő művelet, az alkotói szabadságot bármely műfajban és témában kiélhetik. Amit biztosan garantál a Campus a szerzőinek: az elégedettségérzet és a fejlődés.

Hasznos volt, nagyon is. Emellett – ahogy említettem – néhány eset okozott fejtörést, -fájást. 

Ami leginkább megmaradt bennem, az a szerkesztői munka utáni hiányérzet, ezért madarat lehet velem fogatni, amikor valaki „tisztafejezésre” küld írást. És nem utolsósorban, az itt megjelent cikkek munkakeresésnél ugródeszkának számíthatnak. 

Tanács: készüljetek fel mindenre, és legyen ehhez a mindenhez türelmetek. 

Történhet olyan, hogy valakinek az interjúját a Szabadság szerkesztőségében estig javítod, és az alannyal a kapcsolatot neked kell felvenned, hogy az anyagot valahogy helyrepofozd. 

Remélem a legjobbakat, a mostani brigádhoz fusson be annyi cikk, hogy minden héten maradjon tartalék! (Gondos Borbála)

„Azon, hogy »mit keresek én akkor itt«, mostanában tényleg elgondolkodom, de eddig egyszer sem éreztem azt, hogy bánnám a választásomat. A média lehet sokak szemében a gonosztevő vagy az antihős, de fontos, hogy ha dühöt is, de érzelmeket vált ki, elgondolkodtat. Sokan vannak, akik ellenségnek érzik az újságírókat, de amíg van olyan ember, akit érdekel a sajtóban közölt tájékoztatás, amíg van néző, hallgató, olvasó, aki figyel, addig úgy érzem, van és lesz dolgom. Méghozzá tudom, hasznos is.” (Leendő szakmám mint szitokszó, részlet Gondos Borbála Bezzegjéből, 2021. október 13-án, a Covid-járvány idején járunk)

Campus-szerkesztés Budapest és Kolozsvár között

Ha jól emlékszem, a Campusban az első cikkem már az elején, néhány héttel az egyetem elkezdése után jelent meg. Az O Lucky Man! című filmről írtam, amit az azóta bezárt ZUG.zone-ban vetítettek; ezt követte a 2016-os KMDSZ-gólyatáborról megjelent cikkem. Ezután majdnem minden héten voltam eseményen, amiről írtam. Tartalmas és forgalmas volt, sok embert megismertem, kapcsolatokat építettem. Minden percét élveztem, nagyon szerettem az „újságírósdit”, annak ellenére, hogy az elején nehezemre esett közvetlennek lenni.

Olyan biztos alapot nyújthat, ami segíthet abban, hogy az újságírás szak elvégzésével – már ha szakmán belül akar maradni az illető – az első munkahelyén a szerkesztéssel, írással kapcsolatos dolgok ne legyenek teljesen idegenek. Másodévtől kezdődően – egészen harmadév első félévének végéig – a Szabadság szerkesztőségében a két diákmelléklet-oldalt keddenként állítottuk össze. Sok segítséget és jó tanácsot kaptunk, amikre mai napig emlékszem, és mindennapokban is felhasználom.

Igazán hasznos volt részt venni a Campus munkálataiban, sokat adott, fejlődtem általa, a látóköröm is bővült, Kolozsvárról is sokat tudtam meg. Mindenkinek tudom ajánlani, aki nyitott arra, hogy az újságírás rejtelmeiben elmerüljön vagy, hogy a kolozsvári diákéletet jobban megismerje.

2017-ben csoporttársammal és barátnőmmel, Kovács Ágnessel (szintén egykori Campus-szerkesztő – szerk. megj.) fél évig Budapestre költöztünk, ahol az Eötvös Loránd Tudományegyetem kommunikáció- és médiatudomány alapképzésen ösztöndíjjal tanulhattunk. Mivel a Campus szerkesztői munkájából nem szerettünk volna teljesen kimaradni, elhatároztuk, hogy felváltva – amennyiben időnk engedi – cikkeket írunk: Budapesti bekezdések címmel indítottunk sorozatot, ahol elmeséltük élményeinket a magyar fővárosról. (A Budapesti bekezdések időközönként jelentkező rovat volt, amelyben két kolozsvári egyetemista kalandozásainak, botladozásainak, bosszúságainak, mindennapi életének lehettünk részesei; a rovatnak különkiadása is volt, Kolozsvári bekezdések címen, amikor a szerkesztőség kincses városban maradt része is megírta az élményeit, válaszul a kollégáik cikkeire – szerk. megj.) 

Azt tanácsolom, hogy érdemes személyesebb hangvételű szövegeket írni, ott lenni az eseményeken, és nem csak az órákra készült anyagot publikálni. (Mihály Kriszta)

„Otthonérzés” a szerkesztőségben

Jóleső érzés volt, hogy az írásaim már az egyetem első heteiben figyelmet kaptak. Kezdetben az órákra írt szövegeimet publikáltam, de idővel egyre inkább kedvet kapva, már a Campus hasábjaira szánva írtam. A kíváncsiság tovább hajtott, így az idősebb évfolyamok által vezetett szerkesztőcsapathoz is csatlakoztam. Feladatunk a hetente megjelenő lap összeállítása volt: a szövegek korrektúrázása és tördelése, amelyet a Szabadság szerkesztőségében végeztünk. Itt lehetőséget kaptunk a fejlődésre, hiszen beleláttunk a valódi újságíró mindennapjaiba, de a szerkesztők is segítségünkre voltak.

Ezalatt az íráskészségem sokat fejlődött, mivel a munkám során az újságírók tanácsait igyekeztem szem előtt tartani. Jó döntés volt a szerkesztésben is részt venni, ahol a tapasztalataimat gyarapíthattam, belelátva abba, hogyan dolgozik az újságíró vagy a szerkesztő. Úgy tartozhattam a szerkesztőséghez, hogy ott dolgozónak éreztem magam, ám mégsem volt rajtam valódi munkahelyi nyomás.

Ajánlom a Campushoz való csatlakozást, amíg egyetemisták vagytok, ez az első lehetőség lehet a szakmai úton való elindulásra. Gyakorlatnak, tapasztalatnak mindenképpen hasznos lehetőség volt. (Pilbáth Kincső)

A meg nem értett művészek

A Campus egyetemi éveim egyik legmeghatározóbb projektje volt. Bár csak hetente egyszer kellett a Szabadságban a két oldalt összehozni, mégis rendesen megdolgozott és egyfajta felelősségvállalásra, elköteleződésre tanított. Emlékszem, amikor a felsőbb éves kollégáink budapesti tanulmányútra mentek, és a lap sorsát két-három hétre teljesen ránk bízták. Mivel zöldfülűek voltunk, kicsit megijesztett a gondolat, aztán összeszedtünk magunkat és végül sikeresen helytálltunk, ami megerősített abban, hogy többre vagyunk képesek, mint gondolnánk. A vidám hangulatú brain-stormingokra mosolyogva emlékszem, vagy a délutáni szerkesztőségben töltött órákra, amikor laptükröt rajzoltunk, hasábokat számolgattunk, „képalákat” írtunk, vagy épp rövid anyagot próbáltunk kicsikarni magunkból, hogy az utolsó üres hasáb is megteljen. Kerekes Edit, a Campus-anyukánk, nagyon sokat pátyolgatott, finoman megfogalmazott kritikáival próbált a szakmára nevelni, pozitív visszajelzéseivel pedig arra törekedett, hogy a béka feneke alatt lévő önbizalmunkat előmozdítsa. Mindig hálás leszek neki kedvességéért, emberségéért és szakmaiságáért.

Mivel az egyetem padjaiban nem igazán lehet az újságírás pikantériáját elsajátítani, fontos, hogy már diákként kilépjetek komfortzónátokból és a szakma kihívásait a saját bőrötökön tapasztaljátok. A Campus erre nagyon jó lehetőséget kínál, hiszen mély vízbe dob, rögtön az egyetemi évek elején és nagyon hamar megtanít úszni. Aki elkezd cikkeket írni, sokkal hamarabb rájöhet arra, hogy a szakma neki való-e. Emellett óriási buli ennek a közösségnek a részese lenni, együtt tanulva belenőni a szakmába, eseményekre járni, vagány embereket megismerni, valamint a diákságot érintő fontos eseményekről és témákról tudósítani.

A jelenlegi munkahelyemet a Campusnak köszönhetem, ugyanis Kerekes Editen keresztül kerültem a kolozsvári EKE-hez, ahol hat éve dolgozom. Ha ez nem így alakul, akkor sem bánnám azokat az órákat, napokat, heteket és hónapokat, amelyeket a Campus szerkesztésével töltöttem. Sosem lett volna részem ebben, ha az egyetem padjából nem mozdulok ki.

A Kommunikációs Napok előtt történt, hogy a csajokkal összeültünk, és elhatároztuk, hogy spéci tematikát találunk ki, ami alapján a beszámolókat közöljük. Nem emlékszem pontosan, hogy miről szólt a fáma, csak annyi maradt meg, hogy akkor annyit kacagtunk, mint azelőtt soha. A témától mindannyian fellelkesültünk és az ötletek lazán, kacarászva jöttek, a felelősség és elvárás súlya pedig cseppet sem nyomta a vállunkat. Azt sem felejtem el, amikor az Instán elindítottuk a Meg nem értett művész című rovatunkat, az első kép villanyvezetékekről lógó tornacipőt ábrázolt. (Kismihály Boglárka)

Diákból lett „felnőtt” újságíró

A legjobb dolog, ami történhetett velem egyetemista éveimben, az volt, hogy másodévesen Campus-szerkesztő lettem. Nagy kaland volt, nagy felelősség, de – ahogy mondani szokás – imádtam minden pillanatát, és ezt most nem a megszépítő messzeség mondatja velem. Jó csapatban jó dolgokat hoztunk létre, diákos lazasággal, de a szakma szabályait véresen komolyan véve. Úgy érzem, a mi szerkesztőgenerációnk volt a legjobb! Meg az összes többi is, persze. 

A Campus olyan gyakorlópályát biztosít, amilyenről kezdő újságíró csak álmodozhat. Kis szerencsével azonnal bekerülhet a dolgok sűrűjébe, kipróbálhatja, milyen a média belülről (meggyőződhet arról, hogy valóban ezt akarja-e), rengeteg tapasztalatot szerezhet, nem is beszélve a kapcsolati hálóról, amit kiépíthet. Innen gyakorlatilag el is indulhat a pályán. 

Szerintem a campusos múlt mindig jó ajánlólevél volt.

Én konkrétan munkahellyel maradtam utána, mivel a Szabadságnál kezdtem a „felnőtt” újságíró életemet, ahová ezek után egyenes volt az út. Persze, nemcsak ezért volt hasznos időszak. Itt tanultam meg szerkesztőségben működni, tervezni, témákat kitalálni, laptükröt rajzolni (ez ma már nem annyira korszerű tudomány) és még ezer olyan apró ördöngösséget, ami nélkül akkor nem létezett (s talán ma sem létezik) jó újság. A Campus pedig az volt: jó újság, amit elsősorban nem a diákok, hanem a Szabadság előfizetői olvastak, ezért ennek a rétegnek is meg kellett felelni.

Az egészre úgy emlékszem vissza, hogy vicces időszak volt, azzal együtt, hogy nagyon komolyan vettük. Néha mégis jólesett ökörködni, szilveszterkor vagy április 1-jére különszámokat kitalálni, teljes oldalakat eszperente nyelven megírni, illetve meggyőzni nálunk kevésbé elvetemült diáktársakat, hogy ők is alkossanak valamit. Jó bulik voltak a diákújságíró-találkozók, ahová eljuthattunk, a diáktáborok, ahonnan tudósíthattunk. Remélem, hogy ez a lap egészen addig fennmarad, amíg lesz magyar sajtó, olvasó és újságíróképzés Kolozsváron. (Sándor Boglárka)

Kérdezett: Kurta Andrea, Pócs Péter András és Váry-Sylvester Péter