Tudjátok, van az az idilli filmbeli jelenet a tipikus rom-comokban, amikor a főszereplő csajszi felköltözik a kertvárosból a nagyvárosba és a kocsi hátsó ülésén tátott szájjal bámulja a felhőkarcolókat, miközben a háttérben valami nagyon nyálas zene szól. Na, amikor hajnali ötkor, másfél óra alvás után beültem a kicsi piros autónkba és anya mögött ülve a februári hidegben csontig fagytam, egyáltalán nem így éreztem magam. De még akkor sem, amikor apa lehajtott a pályáról és a Budapest feliratú táblát elhagyva, teljes csendben, rezignált állapotok közepette nézegettem a Google Mapset, hogy merre van Óbuda és a Kunigunda útja. Aztán kicsit mégis filmbeli kezdett lenni minden. Megérkeztünk, és negyed óra alatt meglett a belépőkártya, aláírtam a papírokat és nagyjából öt perc kellett ahhoz, hogy mindent kicsomagoljunk, ami a szobának a rám eső kis sarkát fél évig megtölti majd.
Három bőrönddel és két szatyorral később a kocsi kiürült és a napsütötte csütörtökön apáék elgurítottak az első bevásárlásra, azért is, hogy ne cipekedjek, de azért is, hogy kicsit még együtt legyünk. A nagy búcsúzkodás egyszerre szedett szét és töltött el nyugalommal. Minden változás nehezen érint, ezt tudom jól magamról, ezért amióta megkaptam az e-mailt, hogy ösztöndíjas vagyok, azóta napról napra jobban gyászoltam a kolozsvári életem. Olyan volt, mintha a halálra készülnék, aztán néha beledobbant a szívem abba, hogy mekkora dolog az, hogy kijöhetek Magyarországra, ráadásul a fővárosba egy szemesztert eltölteni, tanulni, bulizni, ismerkedni, alakulni. Végig kettős érzelmek voltak bennem. Ez pedig az amúgy is lehetetlenül zsúfolt januárban az energiát teljesen kiszívta belőlem. Éppen ezért, amikor már nem láttam a kicsi piros autót és benne anyáékat, ahogy a lehúzott ablakon keresztül integetnek, először pánik tört rám, minden teher felszakadt. Azt gondoltam magamban, kell a bánatnak Pest. Kell a bánatnak az ELTE és a hülye Trefort-kert. Minek jöttem ide, amikor minden és mindenki, amit és akit szeretek, távol lesz tőlem! Aztán rájöttem, hogy itt sem leszek egymagamban. Itt van Hanna, Csenge és Patrik, akik szeretnek és vigyáznak rám. Ezt a gondolatomat megerősítette az, hogy amikor kisírt szemekkel bekullogtam a szobába, a többiek végig csacsogtak velem, amíg a dolgaim kicsomagoltam. Aztán meggyőztek, hogy menjek velük Erasmus-kvízre, ami amúgy nem volt túl izgi. Az eleje érdekes volt, néhol vicces is, például megtudtam, hogy Patrik amúgy nagyon nyitott ember, éppen ezért sok ismeretlen taggal álltunk szóba. Amikor Reni otthonról küldött fotót, megbénított a felismerés, hogy tényleg itt vagyok. A honvágy keserű íze összeugrasztotta a gyomromat, és nem mertem pislogni sem, mert féltem, hogy a tömeg közepén kezdek el bőgni. Ez konstans érzéssé alakult, s bár a bentlakásban Scrabble-öztünk és megfőztem ugyanazt a tejszínes csirkét, amit otthon szoktam, valahogy az érzés nem akart megszűnni. Pedig sok vicces pillanat volt még, képzeljétek el, a Neptun csodás világa elképesztően nevetséges dolog. Aki nem tudná, ezen keresztül kell felvenni a tantárgyakat, minden ömlesztve van, azt sem tudod, mi micsoda, kulcsszavak alapján tudsz dolgokra rákeresni, de olyan kusza, olyan szerencsétlen, hogy megeshet, hirtelen hatvan kredittel találod magad, aminek a fele a finnugor intézet tárgyaiból áll, és a helyzet abszurditásán csak kacagni tudsz. Vagy amikor a Stiflerben leültök a németek mellé és azon csacsogtok, vajon mi lehet a bajszosnak a neve, majd Patrik megkérdi, ezután meglepődve felordítod az illető fura nevét, mert nem érted, hogy lehet valakit Okádnak nevezni, akkor a röhögőgörcstől kicsit fáj a hasad.
Az első napokban sokat aludtam, igazából úgy éreztem magam, mintha nagy feketeségben lebegnék. Akkor virultam ki, amikor végre elindultunk az első órára, az oknyomozó újságírás szemináriumra. Az ELTE BTK-s emberek nagyon érdekesek. Erre majd később visszatérek, csak várom, hogy kellő tapasztalatom gyűljön. Képzeljétek el, milyen képet vágtam, amikor a borzos, fekete hajú, tetovált, Doors-pólós tanárunk – aki az oknyomozó újságírást szeminarizálja – egy másik oktatót melegebb éghajlatra küldött csupán azért, mert az óra lejárta előtt benyitott, hogy mikor végzünk már. Ide nem írhatom le pontosan, mi hanzgott el, mert a Szabadságnál megmondanák, hogy „szia, Orsi, soha többet nem írhatsz nekünk semmit”.
Vagány óra volt, csoportban kell dolgoznunk, mi az illegális abortusztablettákról írunk, amivel kapcsolatban olyan indokolatlan Facebook-csoportok tagja lettem, mint az Asszonysutyorgó. Nemcsak ez az egyik nagyon izgi órám, tanulni fogok még művészetekről, rendszerekről, popkultúráról és csomó másról, s hol múzeumos tárlatlátogatásokat ígértek, hol maradandó idegbajt, a legjobb viszont az, hogy sem az előbbinél, sem az utóbbinál nem egyedül kell hogy keresgéljem önmagam, mert a többiekkel mindig mindenhol ott vagyunk egymásnak.
Kicsit még szokom ezt az új környezetet, de egyre inkább élvezem. Ittam ezerforintos literes fröccsöt, voltam igazi karaokebárban, megismerkedtem három pesti metrósofőrrel, akik a hármas metrót vezetik, de még kis spanyol nyelvtudás is rám ragadt. Lett kopogó szellemünk is, István, aki a szomszédunk, épp tegnap ismerkedtünk meg vele, mostanáig csak kopogva és Spongyabob-főcímdallal kommunikáltunk.
Reggelbe nyúló este után a 6-os villamoson két néni marasztalni akart, mert a műsorunkat (a beszélgetésünket) élvezetesnek találták. Találtam gluténmentes pékséget, ahol aludtam is, mert a nagy sárga, puha párnák között nem tudtam ébren maradni. A polcom tetején egyméteres, piros, love feliratú lufi díszeleg, a telefonomban annyi fotó van, hogy olyan, mintha már egy hónapja itt volnék. Nem mondom azt, hogy minden része izgi, mert kicsit szétfacsarja a szívem, amikor anya azt mondja, hogy hiányzom és szeretnek – úgy, hogy amúgy sosem szokta mondani –, de amikor a kilences busz felkanyarodik a Bem rakparton a Margit hídra és meglátom, ahogyan fél nyolckor a napsugarak simogatják a világ legszebb országházát, akkor kicsit elcsendesedik a világ, és rácsodálkozom az életre. Gyönyörűek az épületek, elképesztő, hogy milyen jólesik mindig magyarul megszólalni, és az egyetem… Most már nem mondom, hogy kell a bánatnak ELTE, mert hűha, ami itt folyik. Később jövök még részletekkel és story time-mal, most ennyi fért bele, puszi mindenkinek Budapestről, üdv, Kolozsvár!
(Az egyikor szerzők visszaemlékezéseit ITT olvashatjátok.)
