TOMPA RÉKA
Azt gondolnánk, hogy a „rovatújjáélesztés” nem nagy dolog, ha azonban az ember szentimentális, akkor nem ússza meg szárazon, ugyanis a Budapesti bekezdések felélesztése kapcsán megfogalmazódott, hogy az egykori szerzőket is felkereshetnénk. Így jutottunk oda, hogy a régi Campusokat lapozgatva nosztalgia fogott el. Akkoriban kis zöldfülű újságírótanoncok voltunk, tele hittel és akarattal. A Budapesti bekezdések kis naplójegyzetek, füzetbe vésett karcolatok voltak, emlékszem, akkoriban nagy dolognak hatott, hogy az akkori szerzők és szerkesztők közösen saját rovatot találtak ki.
A Budapesti bekezdéseknek „spin-offja” is volt, amikor Kismihály Boglárka írt a tanulmányútról, vagy amikor – egyetlen cikk erejéig – Kolozsvári bekezdések néven a többieknek válaszcikket írtam. Később, 2018-ban másik Campus-csapat döntött úgy, hogy a rovatot folytatja.
A Budapesti bekezdések édes nosztalgia, lenyomata annak az időnek, amikor azt hittük, miénk a világ, a régi írások olvasása közben azt kívántam, bárcsak visszamehetnék, bárcsak újra várhatnám, hogy ezúttal a kollégák miről írnak.
Ezentúl ismét várhatjuk az új részeket, de mielőtt elindítanánk a 3. évadot, egykori szerzőink visszaemlékezéseit is közöljük.
Jöjjön a következő generáció
MIHÁLY KRISZTA
Ahogy visszaolvastam a sok helyen helytelenül leírt mondatokat és szavakat, felelevenedett előttem a kis buzgómócsing 20 éves újságírópalánta Kriszta, aki mennyire várta, hogy Budapesten legyen. S milyen jó néha visszatérni ilyen-olyan dolgok miatt, ahogy tavaly is két hét erejéig a doktori dolgozaton dolgozni.
Megmásíthatatlan élmény volt abban a fél évben felfedezni a fővárost ketten, Ágival, akivel azóta is tartjuk a kapcsolatot, bár ő már lassan hét éve tényleg budapesti lett.
Az ott töltött idő sokat tett ahhoz, aki most vagyok, az életet új perspektívába helyezte, nyitottabb lettem, és a Budapesti bekezdések által is sokat fejlődhettem.
Azt kívánom, hogy a következő Bb-generációnak is legalább annyira jó legyen a budapesti ottléte, mint nekünk volt, ha nem jobb!
Ma már nincs rajtam a rózsaszín szemüvegem, már nem vagyok turista
Nyolc évvel ezelőtt, 2017 februárjában nagyjából ezekben a napokban költöztünk Krisztával Budapestre, és vette kezdetét a közel öt hónapos kaland – vagy legalábbis igyekeztünk annak megélni azt a néhány hónapot –, és habitusunknak, személyiségünknek megfelelően belevetni magunkat a „pesti életbe”. Lelkiismeretes újságírótanoncokként úgy gondoltuk, ha a téma amúgy is mindig az utcán hever, beszámolhatnánk az ott szerzett élményeinkről, megírhatnánk a gondolatainkat és az érzéseinket, amelyek megfogalmazódnak bennünk ez idő alatt. Ezért indítottuk el a Budapesti bekezdések rovatot. Ma, 2025 februárjában immáron hét éve élek a magyar fővárosban. Az életem és a Budapesthez fűződő viszonyom is sokat változott, így az egykori írásainkat visszaolvasni igencsak érdekes időutazás volt.
KOVÁCS ÁGNES
Nem szeretem a régi írásaimat visszaolvasni, ezért, amikor Tompa Rékától néhány nappal ezelőtt megkaptam a Budapesti bekezdések összest, félve nyitottam meg a nyolc évvel ezelőtt írt szövegeket. Aztán ez az érzés hamar meghatottsággá, nosztalgiává változott.
Az életben vannak nagy szerelmek. Vannak azok a szerelmek, amelyek megmagyarázhatatlanok, amelyekről nem tudjuk pontosan, hogy valójában mikor kezdődtek és miből fakadnak. Csak azt tudjuk, hogy nekünk az adott emberrel – vagy éppen hellyel – dolgunk van, és már nem tudjuk elképzelni az életünket nélkülük. Az életemben az egyik ilyen nagy szerelem Budapest, ami 14 vagy 15 éves koromban kezdődött, akkor fogalmazódott meg bennem először, hogy egy napon ebben a városban szeretnék élni. Aztán – ahogy az lenni szokott – az életnek más, sokkal jobb tervei voltak velem. Volt viszonylag rövid, hároméves kapcsolatom Kolozsvárral, ami alatt – ahogy az már kiderült – nem tudtam teljesen elszakadni Budapesttől, ami elég alapot, tapasztalatot és bátorságot adott ahhoz, hogy a megfelelő időben a megfelelő emberek támogatása mellett találkozzak vele és az életem hosszú távon itt rendezzem be.
Nyolc évvel ezelőtt, amikor megérkeztünk a Keleti pályaudvarra, a rengeteg csomag mellett rajtam rózsaszín szemüveg is volt. Hiába zuhogott az eső, hiába voltunk teljesen eltévedve és húzott le a taxisofőr, aki elvitt a kollégiumig, oda-vissza voltam attól, hogy öt hónapig az egyik legjobb barátnőmmel a mindennapjaim ebben a városban tölthetem, hogy öt hónapig Budapesten élhetek és az ELTE-n tanulhatok. Azt éreztem, nagy álmom vált valóra. Ez a rózsaszín szemüveg sokáig rajtam volt, megtartott. Vitt bennünket a lelkesedés, jöttünk-mentünk, múzeumba be, hídon át, egyetemről ki, teljes turistaüzemmódban voltunk.
Erre a féléves kiruccanásunkra ma egyfajta próbaként is tekintek. Sok mindent megmutatott az a néhány hónap arról, hogy mi vár rám később, mik lesznek a nehézségek, és mikkel kell majd megküzdenem akkor, amikor a dolgok komolyabbra fordulnak.
Láttuk azt, hogy az emberekkel, az egyetemi csoporttársakkal nehezebben megy – legalábbis nekem nehezebben ment – a kapcsolódás, de igyekeztünk ezzel nem foglalkozni, hiszen tudtuk, hogy átmeneti időre vagyunk ott. Otthon, Kolozsváron várt a régi életünk a régi barátokkal, a csoporttársakkal, akik között nem éreztük magunkat kívülállóknak. Akkoriban keveset írtunk, keveset beszéltünk arról, hogy új közösségben, új emberek között milyen nehéz megtalálni a helyünket.
Ez csak az ízelítő volt. Mára lekerült a rózsaszín szemüveg.
A várossal való kapcsolatom az elmúlt hét évben alapjaiban alakult át. Itt élem a hétköznapjaimat, itt van az életem annak minden gondjával, bajával és örömével együtt. A kapcsolat stabilizálódott: már látom a hibákat, érzékelem a nehézségeket, megküzdöttem néhánnyal, de még mindig itt vagyok és szeretek itt élni. Budapest már kevésbé tud elvarázsolni, megbabonázni, levenni a lábamról, de tudja új arcát mutatni, még most is meg tud lepni.
Az elmúlt hét évben nem maga a város, a tájékozódás, a buszok, a metrók, a villamosok közötti eligazodás jelentette a kihívást, hanem az emberek. A BKK menetrendjét sokkal könnyebb kiismerni, megérteni, sokkal könnyebb felvenni a ritmust és elveszni a tömegben, mint közel kerülni azokhoz, akik ezeket a közlekedési eszközöket használják. Ahhoz, hogy őket megértsem, hogy velük egy hullámhosszra kerüljek, egyáltalán bízni tudjak bennük és azt érezzem, van helyem közöttük, először a saját belső harcaim kellett megvívnom, megtalálni a helyem, kialakítani a saját világom.
Ma már nincs rajtam rózsaszín szemüveg, már nem vagyok turista. Helyette olyan budapesti lakos vagyok, aki „nem idevalósi”, aki Székelyföldről származik, akinek hosszú időbe telik hazajutni, aki kicsit másképp beszél, kicsit másképp gondolkodik és kicsit talán másképp is él, mint az „átlagos” budapesti – ha létezik egyáltalán ilyen. És ez így van rendjén. Tudok az otthonomként gondolni Budapestre, de azt még nem merem kijelenteni, hogy ez a kapcsolat egész életemben kitart majd, ott azért még nem tartunk.
Réka azt kérte, tanácsoljak valamit azoknak a fiatal újságíró hallgatóknak, akik hozzánk hasonlóan most vágnak neki a budapesti félévüknek. Ehelyett inkább a nyolc évvel ezelőtti énemnek adnék tanácsot, ez talán másnak is jól jöhet: idealizáld túl, de ne nagyon.
Innen is köszönöm a szerkesztőségnek, hogy támogatták az ötletünket és megírhattuk az első Budapesti bekezdéseket! Örülök, hogy akaratlanul is olyan hagyományt indítottunk útjára, ami sokat adott nekünk akkor, és úgy tűnik, hogy még ma is adhat. További sok sikert, tartalmas cikkeket és jó munkát kívánok a Campus minden szerkesztőjének!
(A Budapesti bekezdések 3. évadának 1. részét ITT olvashatjátok)
