A hegy gerincén haladtam, érzékeny havasi moha-bőrön csigolyák és idegek közt lépkedtem. Egy fa árnyékába telepedtem, törzsének dőlve figyeltem. Hogy mire, nem tudom. Talán a Mindenségre. A tárgy nélküli figyelem állapotában ültem ott, ahogy a nagy misztikusok tanították. A csend hangját fürkésztem, amit könnyebb a látható mozdulata mögött látni, mintsem hallani.
Először az árnyék moccanása tűnt fel, ahogy némán araszolt a fűszálakon. Aztán a fűszálak növekedésének a csendje. A lágy szellő egyszerre mozduló zenekarrá formálta őket, ahogy a fény húrjain játszották a hangtalan szimfóniát. Minden dallam végeztével egy kissé nagyobbak voltak, mint mikor hozzáláttak.
Közben az évszak az erdő fölött odébb húzódott. Milliónyi levélhez parányi színt kevert, innen kioldott, oda hozzáadott. Épp a következő pillanatteljességének mértéke szerint. Mindez valahol máshol könyvelődik, a csend hatalmas regiszterében.
Most hallom ezt a csendet. Mögöttem a kéregben keringő nedveket, a gyökerek mélyben való nyújtózását. Hallom a madarak tollának levegő-érintését, a pillangó szárnyáról lemorzsolódó színes por földre érkezését, a hangyák szapora lépteit.
Pöttöm egérke bámul rám. Őt nem hallottam jönni. De ahogy néz, egyre hallhatóbbá válik szívverése. Ekkor hallom meg a sajátomat is. Együtt dobognak. A szívek órái össze vannak hangolva.
Mint rezdületlen víztükörből felugró apró halak, úgy bukkannak elő a gondolatok. Hallom őket születni és elenyészni. Meglep, hogy mennyi mindent cipeltem magammal a városból. Emlékek, képek, félelmek, vágyak. Család, munka, számlák, szerepek. A személyiség nehezen megalkotott és még nehezebben védelmezett kontúrjai. A kiszakított kis énem rácsai. Ott fogoly, itt a hegyen vendég.
Ha magammal cipeltem a városból a rácsokat, megpróbálom innen a hegyről magammal vinni a szabadság csendjét. Pillangó szárnyánál érzékenyebb, még a szót sem bírja. Szélbe suttogom, hangtalan: nem a magam rabjaként, hanem a Mindenható vendégeként akarok élni. A városban is.
Illusztráció: Gy. Szabó Béla metszete
