Robespierre egyebek közt az emberi tisztesség és megvesztegethetetlenség nimbuszának köszönhette korlátlanná növekedett hatalmát. Hogy aztán gyakorlatilag mindenkit eltüntethessen, aki hatalmi ambícióit fenyegethette. S tette ezt a „legtisztább” lelkiismerettel, hiszen ő a makulátlan erkölcs nevében cselekedett, melynek ismérveit – mindinkább – ő maga definiálta. Az meg sem fordult a fejében, hogy az az erkölcs, melyet alapos bírósági kivizsgálás nélkül, gyakorta pusztán közfelkiáltásra meghozott halálos ítéletekre alapozott, mélységesen erkölcstelen, s előbb-utóbb őt magát, az Erkölcs tiszta lelkű védelmezőjét is ugyanaz alá a guillotine alá juttatja, mely a végén szinte már futószalagon produkálta a levágott fejeket.
A jakobinizmus bukása a francia társadalom kisebb-nagyobb fenntartásokkal visszatért az eredeti gondolathoz. A polgári világ ráébredt, hogy a magánszféra sérthetetlensége nélkül sem a gazdaság, sem a politika jobbára önvezérlő folyamatai (ezeket tekintjük demokráciának) nem működőképesek. A francia demokrácia– kisebb-nagyobb fenntartásokkal (lásd az őshonos kisebbségi közösségek kényszerasszimilációját!) -immár valóban tiszteletben tartotta az egyéni szabadságjogokat. A politika az egyén érzelmeit, ideológiai vonzalmait, világképét és vallási meggyőződéseit már nem próbálta kisajátítani. A hatalom békében hagyta az állampolgárt, lehetőséget teremtett arra, hogy maga döntse el, milyen világban szeretne élni. S ennek az óhajának tisztességes választásokon szerezzen érvényt. Mi, akiknek mindennapjait az önmagát proletárdiktatúrának csúfoló kommunista állam (Robespierre szinte már szolgai örököse) a szó szoros értelmében megnyomorította, titkolt sóvárgással gondoltunk arra a Nyugatra, melyben az egyéni szabadság paradicsomi állapotai uralkodhattak. Miközben egymás közt a proletárdiktatúrát a munkásosztály „önuralma” gyanánt emelgettük.
A Szovjetunió összeomlása után lelkesen csatlakoztunk a korlátlan szabadságnak ehhez a mámorító világához. Az eufória azonban fokozatosan elszállt. Kiderült, hogy a Nyugatnak jobbára azért volt szüksége a szabadság mítoszára, hogy fokozatosan aláássa a kommunista utópiák manipulációit. A vasfüggöny lehullását követően maga is mindinkább, s immár emberségessé rafinált manipulációkhoz folyamodott. A szabadság korlátlanná tágítása mindinkább a tehetetlenség érzését ültette el bennünk, hiszen ha mindent szabad, a szabadság hasznavehetetlenné silányul. Az igazi szabadság ugyanis csak jól meghatározott társadalmi keretek közt gyakorolható értelmesen. Ezek a keretek pedig kezdtek eltünedezni, kezdetben a generációs összetartozás, aztán már maga a házasság, a nyelvi-kulturális közösség, a kulturális-civilizációs összeforrottságérzése.Az egyén egyszerre légüres térben találta magát. Cél és értelem nélkül. Ha csak az élvezetek hajszolását nem tekintjük annak… Az emberi közösségek spontán sokszínűségét fokozatosan a mesterségesen kreált sokszínűség söpörte el. A masszív tömbökben élő őshonos kisebbségek jogait a szórványos kisebbségek (valóban méltányos egyenjogúságának és jogainak) a többségi társadalmakra is ráerőszakolt kultusza temette maga alá. A feketékkel való együttérzés és a múlt bűneinek töredelmes megvallása helyett az álságos, mert már jobbára idejét múlt önmarcangolás vált uralkodóvá. A homoszexuális közösségek emberi méltóságának elismerését és tiszteletben tartatását egyfajta LMBTQ-kultusz vette át, melynek keretében a társadalom mitőlünk, heteroszexuálisoktól is egy – a szóbanforgó csoporttal való– kötelező azonosulást várna el. Egészen pontosan: ír elő.
Aki erre nem a kellő szenvedéllyel veszi rá magát, azt a társadalom hangadó körei egyre inkább hajlamosak kiközösíteni.
A die Welt ragyogó riporternőjével, Anna Schneiderrel szólva az az ember érzése, hogy nem egy való világban, hanem valamiféle szimulációban (értsd egyfajta pótvalóságban) élünk.
S még ez a fikció is önellentmondásos. A másság tisztelete is – mint szinte minden a mai világban – hatalmi szempontoknak és gazdasági érdekeknek rendelődik alá. Katar, az arab állam – melyben épp futball-világbajnokság zajlik –olajnagyhatalom. Európa és főként Németország a sorozatos oroszellenes embargók nyomán szorongatott helyzetbe hozta magát. Önként és dalolva. Robert Habeck, Németország külügyminisztere így aztán kénytelen volt Katarba elzarándokolni, hogy a nők egyenjogúságát lábbal tipró, a homoszexuális közösséget nem csupán üldöző, de létében is fenyegető katari sejk előtt mély tisztelettel földig hajolva kolduljon földgázt. Hogy aztán a világbajnokságon a német csapat a betiltott, mert a katari erkölcs normáival összeegyezhetetlen – emberszívbe applikált szivárványszínekkel virító – karszalaggal és a szólásszabadság hiányát elutasító tenyérrel fedett szájakkal tiltakozzon a zsarnokság ellen.
Mikor volt őszinte Németország? Akkor-e, amikor a német főhatalom – Habeck személyében – földig hajolva tisztelgett az egyébként mélyen megvetett katari sejk előtt, vagy akkor, amikor a Németországot képviselő labdarúgók – egy magával a labdarúgással semmi összefüggésben nem álló gesztussal – tiltakoztak ugyanannak a sejknek a diktatúrája ellen?
Igen, az örökös kettős mérce. Annak az erkölcsi abszolutizmusnak a mindent elárasztó hulláma, melyben morális elveimet tűzzel-vassal mindenki másra rákényszeríteném, esetenként azonban a másság vállalásának és szabad megvallásának igényét elegáns gesztussal mégiscsak feláldozom a politikai-gazdasági érdekek oltárárán.
Arról nem is beszélve – íme, egy újabb kettős mérce! –, hogy a homoszexuális kisebbség jogai szentek, de a nyelvi kulturális-kisebbségek jogai szintén elegáns gesztussal szőnyeg alá söprendők.
Igen, az erkölcs szép dolog, de ha világunk annyi más alapfogalma egyszerre jelenthet mindent és mindennek az ellenkezőjét, sajnos fabatkát sem ér immár. Nem lenne egyszerűbb elismerni mindenki jogát arra, hogy azt az életformát válassza, melyet – történelmébőlés kultúrájából adódóan – helyesnek, azaz a maga nézőpontjából elfogadhatónak tekint?
Erkölcsi elvek nélkül minden emberi társadalom életképtelen. De mintha hajlamosak lennénk elfeledni, hogy az erkölcs legfontosabb alapelve a másik hiteinek, meggyőződéseinek, vagy akár tévedéseinek elfogadása. Az esendőség iránti türelem. Még ha az esendő ember maga türelmetlen is. Ha környezete nem tűrné, nem lehetne az…Valamikor mi, európaiak is selejtes emberpéldányoknak tekintettük azokat, akik különböztek tőlünk… Ma nem ezt tesszük? A türelem nevében…
Meddig lehet szimulakrumokban elvegetálni?
