Ő (és a továbbiakban immár nőnemű alakot kellene használnom) a nagy Ő (mármint a nőstény) szívét próbálja megnyerni és egyben minden hímnemű versenytársat távol tartani tőle. Ez az egyébként tisztán zenei produkció egy egész éves házasság, egy sajátos (szinte már „irigylésre méltó”) monogámia kezdetét jelenti. A következő tavaszon ugyanis a rigóhölgy újabb partnert hallgat ki magának. Örök szerelemre. Csakhogy a tavaszt nyár meg ősz követi. A télről nem is beszélve. Az élet nem csupán folytatódik, de újra is kell kezdődnie. Egy effajta monogámia talán számunkra, emberférfiak számára is irigylésre méltó volna, ha ugyanaz a „szerencse” – voltaképpen az érzékek korántsem véletlenszerű kémiája, no meg a gyerekek és az unokák – sokunkat nem tennének egy életre fölcserélhetetlenné egymás számára. (Ez az én esetemben már meglehetősen valószínűek tűnik, hiszen abból a bizonyos életből már aligha van sok hátra.)
A feketerigó egy teljes esztendeig páratlanul hűséges párjához, ami még az életre szóló emberszerelmek esetében sem alapszabály. Na jó, annyit (mármint egy évet) én is simán kibírnék, énekelhetné a posztmodern embermadár is. De ha valamely ma divatos dalfesztiválon meg is teszi, jól tudja, hogy ezt – főként manapság – nem illik komolyan venni…
A rigó egyébként eredetileg erdei madár, csak az újabb időkben vert tanyát emberek szomszédságában. A rokonszenv kölcsönösnek bizonyult, mi emberek is rajongunk értük. Értjük is éneküket, tudjuk, hogy daluk azt jelzi, hogy ők (mármint a dalos hímek) készen állnak a szexuális aktusra. Minél szebben énekelnek, annál biztosabb, hogy megfelelő partnerre is találnak. Ez persze nálunk sincs másként, bár vannak kivételek is . Én például példátlanul pocsék énekes lennék, az én lelkembe pacsirta hangú feleségem énekelte bele magát (akik mindkettőnket ismernek, tudják: a szó szoros értelmében). De hát a természet kedve szerint játszik velünk. Nem csak az én tollam fekete, a feleségemé is az…
A feketerigó dala azonban nem csupán partnerét illette meg. A világirodalom is hangos a rigó énekétől. Költemények tucatjai szólnak minden nyelveken csodára méltó énekéről. És persze a tavaszról, mely bennünk, emberekben is hasonló ingereket kelt. Ősszel a mi kertjeinkben is tetszhalálba hull fű, fa, virág, és tavasszal minden feltámad. Bizonyos értelemben mi emberek is. A húsvét nem csak Jézus Krisztus csodája, az egész természeté. Ha némileg más értelemben is…
Az én rigóm éneke egyébként is különös örömmel tölt el, hiszen ezekben a lakásba zárt koronás időkben mindannyian a természetbe vágyunk… S íme, máris vannak pillanatok, amikor kiülhetünk a még lombtalan fák alá és gyönyörködhetünk az itt-ott már bontakozó virágokban is. A kerti munkáról nem is beszélve, hiszen a több hónapos tétlenség után már rigódalra ültethetjük a nyári bokrokat, virágokat. S kezdődhet a semmihez sem hasonlítható gyönyörűség, a rügyezés és a bimbódzás dédelgető nyomon követesé. Az újjászületés gyönyörének élménye.
Hogy ma mind többen vannak, akik a saját gyerekeiknek, az újszülötteknek sem tudnak örülni, vagy, mert nem is akarnak újszülötteket, vagy mert „egymással” vannak úgymond elfoglalva, egy kertben görnyedező vénség számára dermesztő felismerés. Mert a várandósság valóban kényelmetlen, a szülés fájdalmas. A jól gondozott kerttel járó munkák is kényelmetlenek, sőt, egy bizonyos koron túl időnként már fájdalmasok is. És mégis.
Apropó koronavírus. A klímaváltozás nemcsak ránk, emberekre hozat (s a tudomány jelenlegi állása szerint még jócskán fog is) pandémiákat hozni, hatásaitól a rigók sem mentesülhetnek. Németországban például (hazai statisztikákat nem ismerek) 2011-ben a rigókat is rút járvány tizedelte. A globális felmelegedés által a Nílus lankáiról a mi égövünkre átcsábult szúnyogok (melyek az emberre sem kevésbé veszélyesek, csakhogy minket csak összeszurkálnak, ha tehetik), de a rigók jobb híján velük is táplálkoznak, s ezzel olyan súlyos járványnak estek áldozatul, mely a fél populációt elpusztította. Arrafelé néhány évig jóformán alig volt rigó. De ma már ismét van. Mert a természet intelligensebb minálunk. A vírusra érzékenyebb példányok elhulltak. De mert genetikai állományuk antitesteket is tartalmazott, a járványt mintegy felük túlélte. Igaz, hogy a következő nemzedékben (minden fészekalj egyetlen év) csaknem ugyanaz a genetikai állomány ismétlődött, de a későbbi nemzedékekben az a „bizonyos” fokozatosan nagymérvű immunitást eredményezett.
Nálunk, embereknél az immunitás jóval később alakulhatna ki, hiszen mi a fertőzötteket is megmentjük, sőt, ami fontosabb, a rigópopuláció nagyobb gyakorisággal reprodukálódik, mint mi emberek. Nálunk egy generáció 30 év, s az időtartam a házasságok és a szülések fokozatos kitolódásával arányosan növekszik. Így aztán a mutációk is nagyságrendekkel lassabban alakulnak ki, és főként rögzülnek, mint a rigógenerációknál. (Náluk, úgy tűnik, elég volt egyetlen évtized is…)
A vírusokról nem is beszélve. Azok már csak az elmúlt egy-másfél év alatt is sokszorosan mutálódtak. Reprodukciós ciklusaik kolosszálisan meghaladják nem csak az ember, de a rigók reprodukciós ciklusait is. Ezért aztán ránk, emberekre nézve sokszorosan veszélyesebbek. Ráadásul – még a genom ismeretében is – teljességgel kiszámíthatatlanok.
Mind nehezebben védekezhetünk ellenük.
Az egyetlen megoldás a klímaváltozás mérséklése lenne. Az, ha továbbra is távol tarthatnánk magunktól azokat a vírushordozókat, melyekkel szemben genetikai készletünk nagymértékben tehetetlen. (Újabban tudományos kutatások tucatjai bizonyítják, hogy a környezeti válság és a – ránk emberekre is veszélyes – járványos betegségek megjelenése közt nagy valószínűséggel összefüggés van.)
Nem vagyunk rigók. Talán az ő énekük is arra figyelmeztet, hogy változtatnunk kell. Az orvostudomány csodákra képes, de a természet „csodáival” aligha lesz képes lépést tartani. Minden jel arra vall: meg kellene maradnunk a magunk természeti világában, és nem azt kellene a saját kicsinyes igényeinkhez igazítani.
Okosabb lenne a rigófüttyhöz, mintsem a globális médiát finanszírozó bankautomaták muzsikájához igazodni.
