Kovács András művészettörténész
A történet egyszerű: az együttes mezőgazdasági líceumként érte meg a változásokat, 2003-ban elkezdődött a jogi huzavona visszaszolgáltatásáról az Erdélyi Római-Katolikus Státus javára. Ez a folyamat fejeződött be, miután fokról-fokra haladva a kötelező hazai és nemzetközi törvénykezési fórumokon egészen a strasbourgi Emberjogi Bíróságig (Emberi Jogok Európai Bírósága), rendre elutasították a visszaszolgáltatást a felperes intézmény névváltoztatására hivatkozva. A folyamat végén a kastély végérvényesen visszakerült előbbi tulajdonosához, az államhoz, s csak reménykedhetünk abban, hogy – amennyiben megéri – valamikor a sorsa iránt esetleg némi érdeklődést tanúsító Radnót városáé is lehet.
Radnót. 2009. Pakó László felvétele
Ezeken a tényeken nem változtathatunk, de a huzavona katasztrófális következményeivel kapcsolatban talán nem érdektelen felidézni az előbb összefoglalt folyamat egy 2012-es mozzanatát. Akkor hirtelen újra kellett fedni a kastély két saroktornyát. Ma – a bevezetőben idézett íráshoz csatolt képekből kiviláglóan – a kastélynak legalább két szárnyán megint hiányzik a fedél. Ahogy látom, éppen II. Rákóczi György és I. Apafi Mihály fejedelmek egykori audienciás háza és ebédlője fölött!
Radnót kastélyát és a hozzá tartozó jelentős marosmenti földbirtokot, küküllővári és teremi birtokaival együtt a bethleni Bethlen családnak egy méltatlan tagja, gróf Bethlen Márk 1885-ben adósságait kiegyenlítendő kényszerült elidegeníteni. Egyik hitelezőjétől, gróf Haller Jenőtől került a radnóti birtok az erdélyi Római Katolikus Státus tulajdonába. A Státusnak jelentős jövedelmet biztosító, mintegy 5144 holdas szántó- és erdőbirtok ebben a minőségében érte meg az impériumváltást követő földreformot, aminek következtében 454 holdra zsugorodott megművelhető területe. 1934-ben a Státus mintagazdaságot és erdélyi gazdák számára fenntartott mezőgazdasági továbbképzőt létesített a kastélyban. A birtokot, a rajta álló épületekkel együtt a II. világháború után a szocialista berendezkedés juttatta állami tulajdonba.
A kastélyból mezőgazdasági iskola és továbbképző, majd kutatóállomás, végül pedig mezőgazdasági líceum lett; mutatós, késő barokk stílusú kapuépületét pedig az 1944. szept. 17. és okt. 6. között vívott véres marosorbói csata emlékmúzeumává alakították, de fenntartói nem sokkal a felavatása után pusztulni hagyták – ma szánalmas, fedetlen rom.
Ezt a kastélyt igényelte vissza a Gyulafehérvári Római-Katolikus Főegyházmegye 2003-ban, s a per alatt álló ingatlan rendezetlen birtokviszonyai közepette a Főegyházmegye egyedül, „birtokon kívülről” törekedett a szocializmus évtizedeiben lelakott, a „birtokon belülinek” számító városi, illetve az állami hatóságok által magára hagyott, rohamosan porladó épületegyüttes, az erdélyi fejedelmek egykori kastélyának az őrzésére és védelmére.
2012. március 18-án egy ellenőrizetlenül kiterjedt tarlótűz következtében lángra kapott és leégett a kastély délkeleti oldalán álló két saroktorony fedele. Helyi és környékbeli tűzoltók gyors beavatkozásának volt csupán köszönhető, hogy sikerült megállítani a lángokat, így tulajdonképpen csak a zsindellyel héjazott fedélszerkezet és az emeleti helyiségek födémei, ablak- és ajtókeretei váltak a lángok martalékává. A gyakorlatilag még városi/állami tulajdonban található felbecsülhetetlen értékű műemlékegyüttes immár a hatóságok tudtával ismét csak a Főegyházmegyei Művészeti Bizottságnak (EMÜB) a közbelépésére várt.
Ma sincs mit hozzátennem a kolozsvári Szabadság munkatársának, Zay Évának akkor adott, március 23-án megjelent s a tűzeset hírét kommentáló interjúban megfogalmazott véleményemhez:
"A két bástya teljesen leégett fedélszerkezete bizonyítja, hogy mekkora károkat okoztak nálunk a visszaszolgáltatásokkal kapcsolatos rendelkezések bürokratikus ellentmondásai. Ez az épület lakható volt a visszaszolgáltatási eljárás megindulásáig, iskola és bentlakás működött benne. …
Elgondolhatja, hogy államunk és törvényhozása most szemét forgatva az egyházra fogja hárítani a helyreállítást, mondván, hogy tehetetlen a hatályos törvényekkel szemben. Én nem vagyok jogász, így csak laikusként tűnődöm el azon, hogy vajon az egyház felelős-e azért, hogy annak idején „előre megfontoltan” megsemmisítették az általa működtetett mintagazdaságot, ami parasztgazdákat oktató mezőgazdasági iskoláját és épületeit is eltartotta, azért, hogy több mint hatvan éven át rongálták akarva-akaratlanul az épületet, alakítgatták és lelakták műemléki státusával szemernyit sem törődve, a kilencvenes évek elején még valamilyen kisüzemet is beleköltöztettek, végül kiürítették? Azért, hogy kibontottak, elvittek és szétvertek mindent, ami még használható lett volna? Azért, hogy sehol az országban nem tartják be a tarlóégetésre vonatkozó, hatályos törvényes tilalmat, hogy a hatóságok, ahelyett, hogy az elképesztő nagyságrendű károkat okozó tarlóégetőkkel foglalkoznának, pereskednek az annak idején kisemmizett tulajdonossal valamilyen általuk emelt, a műemléki környezetet zavaró építmény miatt?
…Vagy esetleg mégis megtörténhet, hogy az az állam, amely adóinknak oly nagyvonalú adminisztrátora, talál esetleg valamilyen jogi megoldást és némi aprópénzt arra, hogy ezt a közép-európai szinten jóformán egyedülálló reneszánsz kastélyt, az Erdélyi Fejedelemség még így is legépebb, esztétikailag, de tudományos szempontból is felbecsülhetetlen értékű emlékét megmentse?
Nagyon szeretném, ha találna, s úgy vélem, hogy szavazópolgárként és adófizetőként szót is emelhetek saját és európai múltunk emlékeinek a sorsával kapcsolatban. Balsejtelmek gyötörnek mégis, mert látom, hogy a kastélyról leválasztott 18. századi kapuépület, az ún. Kígyós Ház, amely tudtommal állami kezelésben van, milyen katasztrofális állapotban van. Azt mondhatnám, hogy az a hatóság, amelyik képes éveken keresztül perlekedni egy parazita építményért, pusztulni hagyja a birtokában levő műemléképületet.”
* * *
Az előbbiekből már kiderülhetett, hogy államunk nem talált kiutat, így továbbra is cinkos részese a kivételes értékű, a sajátjaként kezelt, törvények által garantált védelemre jogosult MS-II-m-A-15705 jelzésű építészeti emlék rohamos pusztulásának!
A tűzvész után. 2013. március 19. Marton Judit felvétele
Az épületmentő beavatkozás megszervezése annak idején Marton Judit műemlékvédelmi szakmérnökre, az EMÜB referensére hárult. 2012 decemberére készült el a fedélszék, a következő év márciusára pedig kalandos körülmények között sikerült, a Főegyházmegye más építkezésén lecserélt cserépanyaggal a héjazást is elkészítve befedni az épületet.
Még 2012 nyárutóján (az ott készült fényképek letöltési dátumából ítélve szeptember 11-e előtt) az országos Örökségvédelmi Hatósághoz intézett előterjesztést előkészítendő került sor arra a Marton Judit által szervezett radnóti terepszemlére, amelyen emlékezetem szerint vele együtt EMÜB-tagok, Kiss Lóránt és Mihály Ferenc restaurátorok, e sorok szerzője, meghívottként pedig Kovács Zsolt művészettörténész, egyetemi tanársegéd, Pakó Klára művészettörténész és Pakó László történész vett részt. Noha a kastély történetét az 1960-as évektől kezdve kutattam, ez volt az első alkalom, amikor végre minden helyiségét be is járhattam.
Az új héjazat. 2013. március 20. Marton Judit felvétele
A pincében találtunk rá az általam az 1970-es években már a szemétdombon lelt és onnan bementett reneszánsz kerettöredékekre, sikerült pontosabb képet kapnunk a Maros felőli, északkeleti szárny 16. századinak tűnő, gyámkövekre boltozott földszinti helyiségsoráról (nyolc hónapig vendégeskedhetett ott annak idején, 1584–1585-ben a birtokos Kendi Ferenc tanácsúr jóvoltából Havaselve Erdélybe menekült vajdája, II. Péter/Petru Cercel és kísérete, többek között a vajda Génuából származó titkára, Franco Sivori), az emeleten pedig a reprezentatív helyiségek közös előcsarnokát képező, a szakirodalom által többnyire loggiának nevezett, mindkét oldalán nagy, félköríves ablaknyílásokkal ellátott emeleti folyosó szerkezetéről.
Falképtöredék 1673-as, 1679-es bekarcolással. Pakó László felvétele
A legnagyobb meglepetést Kiss Lóránt restaurátornak köszönhettük, aki rövid ottlétünk alatt a leégett fedelű tornyok falait kutatva feketével körvonalazott és erezett nagy zöld levelekből álló, összefüggő reneszánsz díszítőfestés maradványait tárta fel a déli bástyatoronyban. Ennek az emeleti helyiségnek a lakója a fejedelmi udvar gyakori és folyamatos radnóti időzései alkalmával Apafi Mihály bizalmas tanácsosa, a fejedelemasszony rokona, Teleki Mihály lehetett. Minthogy a napvilágra került falfestmény-töredékeken talált bekarcolások 1671-es és 1673-as évszámot is tartalmaztak, további, alaposabb kutatásukig (amennyiben lesz még mit!) ezeket a kompozíciókat I. Apafi Mihály fejedelemségének az első évtizedére, de a korabeli erdélyi körülményeket tekintve inkább II. Rákóczi György (1648–1658) uralkodásának éveire keltezhetjük, s kolozsvári képírók, Váradi Képíró Márton és Nagybányai Csengeri Képíró István művének tarthatjuk. Ők, alább idézendő elismervényük szerint, 1656. április 22. és május 29. között dolgoztak ismét (!) Radnóton, éppen „az egyik szeglet felső bástya megírásán”, sőt, miután az ott talált festékből kifogytak, az udvarbíró valamelyik közeli városban festéket is vásároltatott számukra. Nagy valószínűséggel a szóban forgó két saroktorony egyikéről lehetett szó, a keleti, Maros felé eső tornyot nevezték ugyanis a kortársak „aranyos-zöld bástyának”. Munkájuk tanúsága az alábbi elismervény:
„KolosVári kepírók praebendájok [ellátásuk] és festékvásárlásról való testimoniálissok [tanúságuk].
Recognoscimus per praesentes quod in 1656, die 22 Aprillis [Jelen írásunk által elismerjük, hogy 1656. áprilisának 22. napján] Az mi kegyelmes urunk ő nagysága kegyelmes parancholattyából érkeztünk Radnótra az ő nagysága várabeli egyik szegelet felső bástyának meghírására, mellyet continuáltunk usque ad diem 29 Maii [melyet folytattunk május 29-ig]. Az üdő alatt radnóti udvarbíró, Széki Sándor deák uram adatott minekünk per diem [napjára] egyikünknek-egyikünknek Ciba alba nro. 4 [ 4 fehér cipó]. Vini justarum singulis personis 2 [bort személyenként 2 ejtelt]. Húsra való pénzt per diem [naponta] d. 3. per singulis personis [személyenként]. Egy hétre szalonnát is similiter [hasonlóképpen] két-két fontot. Ecetet egy iczét ad personam [személyenként]. Ittem az előbbi festékekkel megh nem érvén, hozatott eő kegyelme bányai Zöldet librarum nro. 10, tett ft. 1/10. Görögh fejért librarum nro. 3. tett Librarum fl. 1/5. Egy font Zaffk.ant[?]d. 86. Egy font enyvet d. 24. Mellyekről adgyuk ez quietantiális [elismervény] levelünket. Datum in castro Radnotiensi die 23 Maii 1656 [Kelt a radnóti kastélyban 1656. május 23. napján].
Képíró István de Kolosvár mppria ---- Képíró Márton mppria P.H.”
Átnéztük az egykor és még ma is erkélyes fejedelmi lakószobát, a mellette található „audienciás házat”, a két fejedelmi ebédlőt, valamint a kastély évtizedek óta használaton kívül álló, csak létrán megközelíthető nyugati saroktornyát, melynek emeleti helyiségében további festett díszítés nyomait, valamint az ottani, szétszedett reneszánsz ablakok kőfaragó- és illesztőjegyes kerettöredékeit találtuk meg.
Festett díszítésű reneszánsz gyámkő. 16. század vége. Pakó László felvétele
Ha jól számolom tehát, jó évtizede annak, hogy kiegészült a birtokon kívüli Római Katolikus Főegyházmegye jóvoltából az épület tetőszerkezete, megszervezték az őrzését, akadályozták a széthordását is egészen a legutóbbi fejleményekig. Ezeket az erőfeszítéseket nullázták le a legutóbbi ítéletek s a következmények nem várattak magukra: ma ismét fedetlen épületrészeket veszélyeztet az időjárás, szélrohamok bontogatják tovább a fedélszéket, olcsó építőanyagra vágyók meg kincskeresők szedik darabjaira és hordják szét az őrizetlen épületet, melyet valószínűleg már sosem vizsgálhat a kutatás: mire ugyanis a tulajdonos eldönti, hogy mi is történjék az együttessel, addig olyan állapotba jut, mint a perből kimaradt, végig egyértelműen állami tulajdonban leledző, múzeumi funkcióval is felruházott kapuépület, az egykor stukkóból alakított bethleni Bethlen-címerrel díszített „Kígyós ház.” Kiírhatjuk majd egy táblára, a műemléki jelzés mellé, hogy itt állott egykor az erdélyi fejedelmek kastélya, melyet 1661-ben még az Erdélyt pusztító török-tatár seregek is megkíméltek ...
Borítókép: A radnóti kastély olasz előképe. Giacomo Barozzi da Vignola: La Castellina. Norcia/Umbria. 1554–1562
