Fiatalok, idősek, házaspárok és egyedülállók egyaránt várakoztak a Bánffy-palota Tonitza terme előtt, hogy amikor kinyitják a terem ajtaját és végre bemehetünk, valami okosat, valami kedveset vagy valami megnyugtatót halljunk a lila ruhájáról ismert szakembertől. Zsúfolásig telt a helyszín csütörtök délután, a palotában működő múzeum munkatársainak több padot is be kellett hozniuk, s még így sem jutott mindenki ülőhelyhez.
„Nagyon nagy a felelősségünk abban, hogy mit mesélünk a világról, mit mesélünk az életről.” Vannak életmeséink. Élettörténeteink. Ez azt jelenti, hogy a szüleinknek, a nagyszüleinknek és visszamenőleg a családfánkon mindenkinek vannak ilyenek. Ebből jön létre az úgynevezett intergenerációs én. Vagyis a mögöttünk lévő életmesék, történetek jelentősen befolyásolják, hogy milyen emberekké válunk. Ezért olyan nagy az egyén felelőssége a mesélésben. Hogyan mesélem el a gyerekemnek az én történetemet? Vagy a nagyszüleiét? Hogyan beszélek saját magamról és másokról, ezzel mit adok át a gyereknek? Kádár Annamária elmondta: ezek a történetek, mivel már a múltban vannak, nem változnak. Csak a perspektíva. Tehát rajtam, a mesélőn áll vagy bukik, hogy egy történetet, egy életmesét milyen szempontból adok át, hogy annak pozitív vagy negatív jelentést adok-e.
Önismereti feladat: hány szerelmi történetet tudok a családomból felsorolni? Miért fontos ez? A szakember erre is válaszolt: az én mint személy, nem a születéssel, sőt nem is a fogantatással, hanem a szülők találkozásával kezdődik. Vagy még ott sem. Mert a szülők előtt voltak nagyszülők, két pár, akik szintén valamikor valahogy találkoztak és egymásba szerettek. Ezeket a történeteket el kell mesélni, mesélhetővé kell tenni a gyerekek számára, hiszen sokszor válasz lehet olyan jellem- vagy személyiségbéli kérdésre, amelyet más úton nem lehet megfejteni.
Mumusűző spray
„Persze, mumusok jönnek-mennek. De nekünk van mumusűző sprayünk!” A gyerekek kiskorukban, a mágikus gondolkodás fázisában félnek olyan dolgoktól, amelyekről mi, felnőttek, pontosan tudjuk, hogy nem léteznek, de legalábbis nem tudnak feljönni hozzánk a blokklakásba: szellem, mumus, krokodil. De annak a gyereknek, akiben még benne van a mágikus gondolkodás, hiába magyarázom kognitíven, hogy ezek a dolgok nem léteznek, vagy nem tudnak minket bántani. Ha mágikusan gondolkodom, az azt jelenti, hogy minden és mindennek az ellenkezője is megtörténhet, tehát mumus is bujkálhat az ágyam alatt arra várva, hogy leengedjem a lábamat. Ezért kell a mágia síkján enyhíteni a gyerek szorongását. Kádár Annamária például, aki meséket is ír, felfedte a gyerekei előtt a nagy titkot: „Aki meséket ír, az a főnök. Ott, Meseországban a szellemek nagyon félnek anyától. Különösen azóta, mióta elterjedt a hír, hogy egyszer olyan pofont adtam egy szellemnek, hogy leesett a feje, s a kezében kellett hogy hazavigye.” A mágikus probléma mágikus megoldásra lelt, a gyerekek megnyugodtak, hogy a meseországi állampolgárok nem mernek anyával packázni.
„Anya, amikor meghalsz, nekem adod ezeket a fülbevalókat?”
Hatalmas nevetés futott végig a termen, amikor Kádár Annamária idézte kilencéves lányát, majd elmondta a derültséget keltő mondat hátterét. A szakember a gyász és a halál fogalmát járta körül, amely minden gyereket foglalkoztat. Amikor a szimbolikus félelem vagy a rablóktól és betörőktől való félelem elmúlik, jön az egzisztenciális szorongás, a veszteségtől való félelem. A gyerekek szoronganak attól, hogy mi lesz velük, ha a szüleik, a szeretteik meghalnak. Kádár Annamária szerint a halál fogalmát és a konkrét eseteket a családban semmiképpen nem szabad elhallgatni a gyerek elől, kegyes történetet se meséljünk helyette, kornak és a gyermek szintjének megfelelően beszélgessünk vele erről, hogy oldjuk benne ezt a szorongást. És hogy miért hangzott el a fenti mondat? Mert „pont ez a lényeg, hogy lehet nevetni”. Vigyázni kell, hogy ne bagatellizáljuk el ezeket a súlyos dolgokat, de a humor sokat segíthet, könnyíthet ezeken a nehéz és mély beszélgetéseken.
Egy jó hangulatú, víg kedélyű terápiás író-olvasó találkozó mindenkinek kijár. Amikor a szakember nem magas lóról akarja megmondani, hogyan kell az életedet és a történeteidet rendbe tenni. Kádár Annamária a saját életmeséin keresztül mutatott példát arra, hogy az életet nem szükséges mindig komolyan venni. Hogy a megrázó pillanatokat is lehet humorral kezelni. Hogy élni jó és az élet minden kellemetlenségével úgy szép, ahogy van. Ha pedig mumusok vagy szellemek kellemetlenkednének az életünkben, nyugodtan vegyük a mumusűző sprayt. Vagy emlegessük Kádár Annamária nevét…
(A szerző harmadéves újságírás szakos hallgató)
Fotók: Kolozsvári Ünnepi Könyvhét
