SZABÓ ZSOLT
A sztánai farsangról
Talán a legnépszerűbb és leghíresebb a sztánai rendezvények közül a 2001-ben felújított farsang. Kiindulópontunk az 1914-es protestáns bál, amelyről a két főszereplő: Kós Károly és Móricz Zsigmond emlékeit idézzük. Mindkettő az Erdélyi Helikon 1933/12-es Kós-számában jelent meg. Sokfelé jelentek meg az újkori farsangokról beszámolók, mi inkább mint ötletgazdák, az újszülött körül forgolódó bábák bizonyos részelemek szervezőjeként, támogatóként vagyunk jelen. A munka dandárja a közösségépítésben kulcsszerepet vállaló lelkipásztor, Papp Hunor és csapata, családja, a keze alatt huszonöt év óta felnőtt kis számú, de lelkes, helyben lakó vagy rendszeresen hazajáró és a közösségi munkában részt vállaló fiatalok, Sztánához kötődő vállalkozók, akik a lebonyolításban, rendtartásban részt vállalnak. (És természetesen a lelkes közönség, aki évről évre élettel tölti meg a farsangot.) Ránk hárulnak zömében a kiállítások – a könyvkiállítás és -bemutatás –, a szombati programban a Szentimrei-házban a vendéglátás – forralt bor, tea, zsíros kenyér piros hagymával, vetített képes előadásokkal a telepen élt, született, alkotott neves emberekről, s ha az idő kedvez, a csigadombi kirándulás feladatai.
A sztánai farsangot először 1914-ben Kós Károly elnöklésével szervezték meg. A „protestáns batyus bál” abból a célból jött létre, hogy a „tiszta jövedelmet” a bánffyhunyadi „kalotaszegi református egyházmegyei otthon” javára fordítsák. A helyiek mellett elsődleges szempont volt a pesti kulturális közönség meghívása is, amelynek egyik jeles tagja Móricz Zsigmond volt. A Kós-hagyományt 2001 óta Sztána falu közössége és egy lelkes fiatalokból álló csapat, a Sztánai Műhely segítségével élesztette újjá. A mulatságok ettől kezdve hármas célt szolgálnak: a Kós-hagyomány felélesztése, a falu fejlesztése és a határok által elválasztott magyarság összekapcsolása nemzeti és kulturális téren.
2014-ben háromnapos rendezvénysorozattal emlékeztünk arra a száz évvel korábbi farsangi mulatságra, amelyen Kós Károly meghívására Móricz Zsigmond is részt vett, és amely az író Nem élhetek muzsikaszó nélkül című művét ihlette. A rendezvénysorozat keretében vasárnap emléktáblát avattunk a kalotaszegi település központjában annak az egykori iskolaépületnek a falán, amelyben a száz évvel korábbi és az 2014-es farsangi mulatság is zajlott. A leromlott épületet előző évben újította fel és alakította közösségi házzá a falu.
A Szakács Barnabás tájépítész készítette dombormű – amely egy táncjelenetet is megörökít – a Kós Károly által szervezett protestáns bál mellett azokra a farsangi mulatságokra is emlékeztet, amelyeket 2001 óta évről évre szervez a sztánai közösség.
A rendezvény fővédnöke, Magdó János, Magyarország akkori kolozsvári főkonzulja azért tartotta rendkívülinek az emlékállítást, mert a plakett nem valami szomorú eseményt idéz – mint a legtöbb emléktábla –, hanem derűt sugárzó alkalmat örökít meg. Kós Károly unokája, Kós Béla pszichológus arról beszélt, hogy nagyapjának inkább a komolyságát, a határozottságát, a szigorúságát őrizte meg emlékezetében az utókor. Ő azonban a családi körben a derűs, humorra fogékony, jóízűen kacagó, fesztelen nagyapát is megismerhette, aki a farsangi mulatsággal társítható. „Hiszem, hogy a tábla nemcsak múltbeli események őrzője lesz, hanem sugallat, biztatás arra, hogy a kétszáz éves alkalomkor is vegyék körül emlékező, mulatni szerető, vidám emberek” – jelentette ki Kós Béla.
A sztánai farsang százéves évfordulójára a Kolozsvári Állami Magyar Színház ismét műsorára tűzte Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című művét, amelyet az előző évadban mutatott be, a kolozsvári egykori ferences kolostor refektóriumában pedig megnyitották a Kós Károly világa 1907–1914 című kiállítást, s amely a Budapesti Fővárosi Levéltár ajándékaként azóta a sztánai Kós Károly-emlékszobában talált végső otthonra.
Íme az egykori bál meghívója:
„Minden dolognak rendelt ideje vagyon, a sírásnak és a nevetésnek. (Préd. K. 3, 4) Szolgáljatok az Úrnak vigassággal, jertek ő elébe örömmel. (Zsolt. K. 100, 2) Alulírott rendezőbizottság 1914. februárius hó 1-jén a sztánai áll. iskola termeiben Protestáns bált rendez, melyre kívül címzett urat és kedves családját tisztelettel meghívja.
Kezdete este 8 órakor. Belépődíj személyenként 2 kor. Családjegy 3 személyre 5 korona.
A tiszta jövedelmet a Bánffyhunyadon létesítendő kalotaszegi Református Egyházmegyei Otthon alapja javára fordítjuk.
Muzsikál a váralmási Ötvös Berci bandája.
Vendégeink ellátásáról és kocsikról gondoskodunk.
Elnök: Kós Károly építész
Alelnökök: Kósa János földbirtokos, Kozma László ref. pap
Pénztáros: Benkő József állomásfőnök
Ellenőrök: Antal Géza ref. pap, Gelei Katona Gyula közjegyző
Főrendező: Lakatos István
Rendező: Czucza Lajos, Gyöngyösy József, Ilosvai István, Kocsis Dénes, Koréh Sándor, Kósa Károly, Kovács Miklós, Lázár Andor, Muzsi István, Nagy Dénes, Pauer Ödön.
Cigányvajda: Balázs Balázs.”
Ez a Kós Károly által saját kezűleg rajzolt, a Díszítő Művészet című folyóiratban közölt és ingyen kinyomtatott meghívó ment „Nagyságos Móricz Zsigmond úrnak, író, Budapest. IX., Üllői út 95. sz.” alá 1914. január vége felé. Kós – miként számos kalotaszegi vendéget – ezzel a nyelvében és grafikájában is veretes értesítővel hívta meg az írót abba a híres-nevezetes farsangi bálba, amelyet talán Erdély 20. századi történetének máig egyik legemlékezetesebb mulatságaként lehet számon tartani. Ha egyébért nem, azért mindenképpen igen, mert az ezen a mulatságon szerzett tapasztalatai alapján írta meg Móricz Zsigmond a maga és a magyar irodalom – Kós szavával élve – egyik legnapsugarasabb regényét, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül címűt. Sőt ebből a történetből a magyar filmszakma is gazdagodott az 1978-ban készült, nem kevésbé remek, azonos című alkotással.
Móriczot nem kellett győzködni
Hogy Móricz ne habozzon, netán nehogy lemondja az utazást, Kós pesti barátjának és építészmérnök pályatársának, Zrumeczky Dezsőnek is megírta: jönne el a sztánai farsangra, s hozná magával Móricz Zsigmondot is. Nem tudni, hogy mit tartalmazott pontosan a Zrumeczkyhez intézett levél, mindenesetre Móricz később az Erdélyi Helikon 1933. decemberi számában, Varjúvári legenda címmel közölt visszaemlékezésében azt írta: „Zrumeczky jött hozzám, hogy szombaton reggel menjek el vele Sztánára. Kós írta, hogy okvetlen vigyen el, minden ékesszólását szedje össze, de itthon ne hagyjanak, mert nagyon szeretnek.” Szerethették is, mert Zrumeczky és Móricz is ugyanazon az úton járt, mint Kós: valamennyien a népi forrásokból merítettek, ki-ki a maga alkotásaihoz.
Akkoriban – Móricz szavaival élve – a legkisebb vacsorához is kötelező volt a tíz liter bor, ellenben az emberek két pengőt nem leltek a ládafiában egy könyvre. „Abban az időben volt ez, mikor még magyar népdal elképzelhetetlen volt a hangversenyi dobogón, de Bartók és Kodály már gyűjtötték a nép szájáról a dallamokat, s mikor én már befejeztem népköltési útjaimat, és a gyűjtött anyagot kezdtem feldolgozni novellákban és regényekben. Kós és Zrumeczky nagy öröm volt számomra, mert ők ugyanezt csinálták az építészeti népkincs felfedezésével, és már mögöttük is volt az Állatkert, ahol valami kivételes szerencse folytán módjuk volt egy kis ízelítőt adni, sőt iskolát teremteni a »magyar stílus« számára” – írta visszaemlékezésében Móricz. A felfogásbeli azonosság, a hármójuk vallotta értékek összehozták néha őket a pesti Baross kávéházba, Móricz pedig igen-igen sajnálta, amikor Kós a budapesti érvényesülési lehetőségeket odahagyva „elment Erdélybe”. Móricz megfogalmazásával akár kötekedni is lehet, hiszen Kós nem el-, hanem hazajött Erdélybe.
„Mintha ezzel belesüllyedt volna egy távoli, sötét ködbe, s ezzel eltűnt volna a számunkra. Erdély abban az időben nagyon messze volt, Budapesttől minden nagyon messze volt, még Kispest is, ahonnan én nemrégen szabadultam ki, mint valami bagnóból. Nagyon sajnáltam Kóst, hogy kiesett a főváros írói és művészi atmoszférájából. (…) Mit fog csinálni Kós abban a sötétszürke nevű faluban, túl a Királyhágón, hogy fogja onnan megvalósítani a magyar építészet újjáteremtését, amiről fantasztikusan lelkes áriákat szokott énekelni, ahányszor csak összeültünk” – morfondírozott Móricz. Mindenesetre a Kósék meghívóját így fogadta: „Meg voltam hatva, nem kellett kapacitálni. (…) Tehát a legnagyobb örömmel vállalkoztam, hogy elmegyek a kedves Zrumeczkyvel a kedves Kóshoz.”
Öröm volt megfagyni
„No, kapom postafordultával a komám (ti. Zrumeczky Dezső) válaszát, hogy készülnek, s jönnek. Bizonyosan várhatom őket februárius elsején a (bánffy)hunyadi állomáson, mert a gyorsvonattal utaznak, aki Sztánán csak fütyül, de nem áll meg. Gyönyörűségesen szép telünk volt akkor. Hetek óta tiszta ragyogó napsütés, szikrázó, ropogó, porzó hó s talán azóta sem olyan tartós, jó szánutunk. A vonat pontosan érkezett meg, és a vendégeim is, mosolyogva, vidáman. S én is pontosan ott voltam az állomáson, hogy magam vihessem őket haza szánkával és csörgős lovakkal Sztánára. A kicsi szánkó szalmafonásos kasába bőven tömettem lábhoz a puha meleg szénát, és amennyi pokrócunk, bundánk volt, azt is felpakoltam volt a vendégeknek. Mert foga volt a télnek, és az állomásról tizenkét kilométerünk hazáig” – írta a Hármaskönyvben közzétett, 1939. évi visszaemlékezésében Kós Károly.
Móricz szerint „borzalmas hideg volt. A vasúti ablakokra vastagon fagyott rá a pára. Háromszoros vastaggá lett az üveg, s akárhogy fűtött a mozdony, egész éjszaka nem alhattunk el, mert fáztunk. Minden azt jelezte, hogy csakugyan nagyon messze megyünk keletre.” De azért lenyűgözte őt a vidék szépsége: „A fák a reggelben csodálatosak voltak. Tündéri fák. Zúzmarával olyan vastagon borítva, hogy a legvékonyabb ágacska ujjnyira dagadt, s a reggeli napsugárban opálosan szikrázva rázta le az ezüstport. A csilingelő erdőben egy édes kicsi vár. Varjúvár, ahogy mondták… El voltam ragadtatva. Kicsi gömbölyeg vártorony. Gémberedett tagjaimat alig vártam, hogy bent a jó melegben kiolvasszam. Piros arcú, édes kis háziasszony állott a ház előtt, csak úgy áradt belőle a meleg, de jó lesz itt a fagynak ebben a rengetegében a pompás váracskába bemenekülni a farkasfogú szironyos hó hidegéből.” Amikor végre beérhettek a Varjúvárba, Kós odaszólt Móriczhoz: „nem jó lesz a téli bundát lerakni…” Merthogy „…uramfia, odabé oly hideg vala… de oly gyönyörű kandalló, hogy öröm volt mellette megfagyni”.
„Ezt a telet megírom”
Móricz emlékei szerint a Varjúvárban egy pici gyermekecske is volt, mind prémbe pakolva. A gyermek minden bizonnyal az 1912-ben született és 1967-ben meghalt legnagyobb Kós fiú, Balázs, a későbbi agrármérnök volt. A kandalló öblében égő hatalmas fahasábok tüzénél és füstjénél azonnal megindult a pesti Baross kávézóban abbahagyott beszélgetés: „Nem baj, fagyoskodtunk, de vígan. Kós és Kósné elragadóak voltak. (…) A kisded váracska zengett a magyar építészeti problémák hősi vitájától.” Aztán Kós Károly a Varjúvár környékét is bemutatta a pesti vendég uraknak. Móricz Zsigmond szerint „apró manók bújtak elő az ezüstbarlangokból, táltosfiú fújta a hegyi kürtöt a gyémánterdőben és nagy fekete palástos varjak szálldosának a csekély hegyoldal felett, ahol Kós hevesen magyarázta: – Most ültettem egy erdőnyi almafát, pónyik alma, ez lesz a jövőm, ez biztosítja a függetlenségemet. Meglássátok, csinálom, mit akarok, ki sem parancsol dolgaimban, öt év múlva innen vagonnal megy az alma Pestre.”
Móricz a régi nyírségi kemény telekhez hasonlította a sztánait, és azt írta, hogy a tüdőkotró, tiszta levegőn „az ember tüdeje órák alatt kiköpte az összes pesti kormot, és gyermekekké fiatalodtunk. (…) Már dolgozott bennem, hogy alig várom, hogy az íróasztalommal még egyszer találkozzam: ezt a telet megírom.”
„Mintha közülünk való lett volna”
A varjúvári vita csak ebédig tartott, majd a társaság indult is a faluba, Sztánára. Zrumeczky neheztelt Móriczra, amiért nem hozott magával szmokingot, de Kósék lebeszélték „Zrumit” arról, hogy magára öltse a Pestről hozott úri frakkot. Móricz Zsigmond így emlékszik:
„Sztánán, lent a faluban nagy bál volt. Nagy környék minden urasága be volt invitálva. (…) Aztán egy remek éjszaka. Vidéki alakok, vidám és groteszk figurák, cigány és úr, úr és cigány, bor és nóta és sok beszéd. Egyéni fejek, személyes haj- és szakállviseletek és oly páratlan magyar dialektus, mintha az erdélyi fejedelmek korában volnánk. Sírva vigadás, politika, adoma, politika, gazdasági hevületek és politika, és duhajság és politika, és bor és bor és politika és politika…
S megjött a Dufla. Dufla Balázs vastag volt, mint egy cigány, és bugyborékolt belőle a humor. Nem is tudom már, hogy ki volt, egy meséből való fantasztikus jelenség volt akkor: ezt megírom…”
Dufla, azaz Balázs Balázs, a farsangi mulatság cigányvajdája nem volt más, mint Kós Károly sógora. Móricz emlékei szerint „reggel felé a külső hodályokból előtörtek a székelyek (így!) és a falu legényei csűrdöngölőt jártak (…) Szép szál, vékony legények (…) Soha ilyen pezsgő kedvet s mikor pezsgőt kaptak, soha ilyen gyermeki örömet. Ezt megírom…”
Kós visszaemlékezése szerint „Móricz Zsiga úgy forgolódott az emberek között, mintha közülünk való lett volna. Mosolygott, beszélgetett, táncolt, és rengeteget jegyzett egész éjszaka.” Kós emlékei szerint másnap visszamentek a faluba, a morzsára, és egy kis csendes beszélgetésre. Móricz pedig úgy emlékszik, hogy Bánffyhunyadra szánkáztak át, ahol megcsodálta a kisvárost, amely tele volt „olyan házakkal, mint a galambdúc, olyan templommal, mint a mesebeli kacsalábon forgó vár, olyan piros felkapott csíkokkal a szoknyákon a karcsú magas asszonyok, mint az Apafi Mihály uram udvari dámái…” És elhatározta: „ezt megírom…” És: „Harmadnap visszautaztunk Budapestre egy felséges emlékkel és a »Nem élhetek muzsikaszó nélkül« tervével.”
Móricz gyönyörű emlékként idézte fel a sztánai napokat, mint írta, „minden meleg volt, forró és tüzes, csak a Varjúvár volt következetesen hideg és füst ette”. Kós Károly is elismerte, hogy hiába gyúrták az öles fahasábokat a zöld csempés kalotaszegi kandallóba, Móricz Zsigmond csak mosolygott és fázott; „hiába volt minden, a pesti ember fázott, és tudom, azóta sem felejtette el ezt a fázást, mert ennek előtte öt esztendővel egy rólam való írásában is megbosszantott vele” – emlékezett Kós Károly. 1933-ban ugyanis az itt idézett visszaemlékezésében Móricz azt írta: „A következő nyáron Kósék visszaadták a vizitet. A Duna közepén voltunk éppen csónakban, mikor a falu jegyzője bekiáltott utánam: Megölték a trónörököst ma Szarajevóban. Hirtelen a sztánai fagy csapott rám: háború… Ebből világháború lesz… Világfordulást jelentett a sztánai emlék nekem, s Kóséknak bizonnyal az a leányfalusi…”
FOLYTATJUK
