Bizonyára egyes területeken változtak az eljárások, lehet, hogy ma már bizonyos engedélyeket szigorúbb feltételek mellett bocsátanak ki a hatóságok, remélhetőleg az állami intézmények is jobban eleget tesznek a kontrollszerepüknek, hiszen az engedély megadása mellett ellenőrizni is kell, valóban az engedélybe foglaltaknak megfelelően zajlik-e egy bizonyos tevékenység.
A gyerekeiket, hozzátartozóikat elveszítők számára minden megváltozott. Csodákra viszont nem kell számítani, főleg amikor az állami intézmények felelősségét tesszük mérlegre, hiszen a kórházak ugyanúgy képtelenek ellátni a nagyon súlyos égési sebekkel rendelkező betegeket. Az is haladás, hogy ma már itt-ott elismerik az orvosok ezt a letaglózó valóságot. Három évvel ezelőtt ennek a realitásnak a beismerése komoly akadálya volt annak, hogy a kórházba szállított, majd később elhunyt 33 személy nem kapott megfelelő ellátást. Ha azonnal külföldre szállították volna őket, minden bizonnyal nagyobb túlélési esélyük lett volna. Hogy ez nem így történt, abban az állami intézmények merevsége, egy rosszul értelmezett nacionalizmus, a döntéshozók félelme és gyávasága mind közrejátszott.
Közrejátszott az eltussolás kultúrája, amely nagyon fejlett mifelénk. Sokan azt hiszik, hogy ha valamiről nem beszélünk, akkor nem létezik. Sajnos létezik, és nagyon súlyos valóságként keseríti meg milliók életét, például az egészségügyi és az oktatási rendszer lepusztultsága. Minden az oktatási rendszertől indul, az intézményi kultúra hiányából ered. A fiatalokat már az iskola megtanítja arra, hogy miként kerüljék a felelősséget, hogyan cselezzék ki a szabályokat, hogyan tudják elhitetni önmagukkal és másokkal, hogy rendelkeznek kellő tudással, holott nem értenek jól szakmájukhoz. Felnőttként ezeket a beidegződéseket már nagyon nehéz levetkőzni, erről megbizonyosodhattunk a Colectiv-tragédia megtörténtekor.
Nincsenek erős intézményeink, mindent áthat a szürkeség, a közöny és a középszer. Ahhoz, hogy ez ne így legyen, erős intézményeket kellene teremteni, ki kell nevelni azokat a szakembereket, akiknek hozzáértéséről nem csak diplomák tanúskodnak. Egy rossz orvosnak hiába adunk hálapénzt, egy gyenge tanárnak pedig hiába emelik a fizetését, szakmájukat ugyanolyan gyengén, fantáziátlanul és odaadás nélkül fogják végezni. Csak tehetséggondozással, erős és tartalmilag is minőségi intézményi kultúrával tudunk előre lépni. S ha kell, tanuljunk másoktól, hiszen ez nem szégyen. Még mindig nincs meg a kellő becsülete a tudásnak, a minőségnek. Ilyen körülmények között nagyon nehéz olyan mélységű változásokat generálni a társadalomban, amelyek megakadályozhatnák a jövőben a Colectivhez hasonló tragédiák előfordulását.
