Egy dolgot már most megígérhetek: lényegileg semmi nem fog megváltozni. Románia beveti az eddig is jól alkalmazott megoldásokat: hórukkszerűen mindent s mindenkit ellenőriznek (az üzemanyag töltőállomások esetében már be is jelentették), ezt-azt bezárnak, menedzsereket menesztenek, jelentések, dossziék készülnek halomra, tologatják majd őket ide-oda. Nyilatkoznak mindenféle potentátok össze-vissza, esetleg lesz néhány per, amely vagy elévülésig húzódik, vagy olyan ítéletbe torkoll, amely az áldozatok intézményes arculcsapásával egyenértékű. Ugyanúgy, ahogy a Colectiv tragédia után is történt. Ugyanúgy, ahogy minden ilyen és ehhez hasonló eset után történt mindig s történni fog ezután is.
A kétezres évek elején egy ismerősöm gyakran mondogatta: Megyünk Európába? Rendben. De akkor itt tízmillió embert falhoz kell állítani.
Ismerősöm kissé sarkallatosan fogalmazott, de a lényeg érthető: ennek az országnak a lakossága alkatilag nem képes arra, hogy felzárkózzon ahhoz az értékrendhez, ami Európa lényegét alkotja. Semmit sem ért és nem becsül eljárásokból, jóérzésből, szabályok és törvények tiszteletéből. Abból az elvből, hogy a másik ember ugyanolyan fontos, mint én, ugyanannyi értéke van, mint nekem. Nem érti a kontinens jobbik felén uralkodó munkamorált.
Őszintén szólva, Románia a nyugati világból csak a magasabb fizetéseket szeretné, azokat a viselkedési normákat és szemléleteket, amelyek azt lehetővé teszik, konokul elutasítja.
A legmegrázóbb és a legbeszédesebb példa erre Alexandra Ivanov, a kórházban hét órán át szenvedő nő története. Embertelen fájdalmak között teljesen hiába könyörgött egész éjjel az orvosoknak, hiába írta üzeneteit, mire azok végre megmozdultak, már nem élt.
Belehallgattam a temetési szertartásába és csapkodni támadt kedvem. Azt gondolom a pap tényleg hitte, amit mondott, és ez némiképp mentség. Mint ahogyan az is, hogy nem először hallok temetésen olyan bárgyú filozófiákat, amelyek az ittmaradottak, a tovább szenvedők számára tökéletesen értelmezhetetlenek. Az anya, ha szülés közben, vagy azzal kapcsolatosan hal meg, azonnal üdvözül – állította a pap.
Abban igaza volt, hogy Alexandra Ivanov vértanú, de nem azért, mert egy elpusztult magzattal a méhében érte utol a gyilkos közöny. Hogy miért, arra igazából egy közösségi médiabéli bejegyzés hívta fel a figyelmemet a napokban.
El lehet olvasni az üzeneteket, amelyeket a fiatal nő küldött orvosainak a kínhalál hosszú órái alatt. Illedelmes bemutatkozás, elnézés kérése a zavarásért, „lelkemből kérem”, „ha lehetséges”... egy a szó összes értelmében jól nevelt, másokat elmondhatatlan kínjai közt is tisztelő, méltóságáról, önmagával szemben támasztott elvárásairól soha le nem mondó ember megnyilvánulásai. Azok iránt, akik megmenthették volna, s akiknek a mulasztása a halálát okozta.
Csupa olyan szó, mondat, megfogalmazás, stílus, ami a civilizált világ része, és ami ebben az országban – ez kétséget kizáróan bizonyítást nyert – tökéletesen hatástalan. Itt berúgott ajtó kell, asztalra csapás, zsebbe dugott kenőpénzek, üvöltözés, anyázás, fenyegetés, befolyásos rokonok-ismerősök emlegetése. Ököl, nyál és szitok. Románia kulturális mélygyökerei erre a kommunikációra vannak berendezkedve és semmilyen kormányprogram, nevelés, civil akció, kezdeményezés, kampány ezen nem fog segíteni. Aki nem hiszi, üljön gépkocsiba és járja végig Kolozsvár (Bukarest, Brassó, Temesvár stb.) belvárosát csúcsforgalom idején.
Az agresszív bunkóság társadalma vagyunk, ennek esett áldozatul Alexandra Ivanov, a jóérzés védőszentje, annak a civilizációnak a mártírja, amely a sóvárogva bámult Európának a sajátja.
Hisszük, vagy sem, de van ezen a kontinensen hely, ahol elképzelhetetlen, hogy idős magatehetetlen embereket intézményben verjenek, kínozzanak. Ahol terhes anya nem szülheti meg a gyermekét a kórház előtt a járdán. Ahol a kormánypárti hivatalnok fia nem gondolja azt, hogy különféle szerekkel belőve büntetlenül száguldozhat. Ahol üzemanyagtöltő-állomás nem működhet évekig engedély nélkül. Ahol a kórházba kerülő, segítségre szoruló ember nem futószalagon érkező munkadarab. Nem tökéletesek azok a helyek, távolról sem azok. Van gond minden országban bőven.
De mi jelenleg a bárdolatlan bunkóság, a gyilkos közöny és a tehetetlenség hazája vagyunk. Mennyi esélye volt ezzel szemben Alexandrának? Huszonöt évet élt e földön, három gyermeke siratja és utolsó üzenete édesanyjának szólt: Nem kapok levegőt. Sorait olvasva s tudva, hogy gyermekem is ebben a világban fog felnőni, én is azt érzem, ugyanúgy: nem kapok levegőt.
