A kérdés természetesen a jelenre vonatkozóan is feltehető: hozzátesz az irodalmi élményhez az, ha valamit a szerző hangján hallunk? Ismernünk, látnunk kell a képzőművészt, az írót, a zeneszerzőt ahhoz, hogy a műveihez kapcsolódni tudjunk? A válasz alighanem összefügg azzal, hogy koronként mennyire férhetünk hozzá egyáltalán a szerző hangjához, személyéhez. A kortárs kultúrában erre egyre több lehetőségünk van, és ez magára a kultúrára is visszahat.
Polcz Alaine Asszony a fronton című művéről beszélgetve került szóba nemrég a hangoskönyvváltozat ‒ amely a szerző hangján szólal meg. Sőt az is kiderült ennek kapcsán, hogy ebben a változatban a szerző olykor kommentárt is fűz saját felolvasásához, felhívja a figyelmet például arra, hogy a „bakancs” szót erdélyiesen, „bakkancs”-szerűen ejti. Ez a jellegzetesség kicsit több is annál, hogy a szerző hangjával ismerkedünk. Ilyenkor azt érezhetjük, hogy a mű mögöttesébe is betekintést engednek számunkra, hogy a szerző jelenléte talán magában a szövegben is intenzívebb, mint mások esetében. A szóbeli kultúrának ez nagy lehetősége: egyrészt egy dialektusárnyalat által mintegy pontosabb kontúrt kapni beszélőként, másrészt kapcsolatot teremteni, bevonni a másikat az elhangzó szövegbe. Maga a könyv is jelzi ezt, hiszen a társának mesél az első oldalaktól kezdve, akit Miklósként meg is nevez, meg is szólít az egyik mondatban. Vagyis ebben az esetben hirtelen értelmet nyer az, hogy a hangoskönyvváltozatot hallgatjuk: mintegy újra létrejön egy olyan helyzet, mint amelyben a mű keretei szerint, Mészöly Miklósnak címezve, ez a történet elhangzott.
A hangzó jelleg további tétje természetesen a könyv témájából fakad. Olyasvalamiről szól, amiről nehéz beszélni. Ebben az esetben a második világháború nők által megélt tapasztalatairól, a nyilvánosságban sokáig elhallgatott történeteiről. Azt, hogy mennyire tabu a nők testi kiszolgáltatottsága háború idején, a regényben magában is megtapasztalhatjuk: Polcz Alaine saját édesanyja sem hisz, nem akar hinni lánya elbeszélésének, sőt az áldozathibáztatás sajátos változatáig is eljut a beszélgetésükben, ami nála alighanem a tagadásba menekülés reflexszerű tünete.
Talán nem véletlen, hogy „a dolgok kimondása” szókapcsolatot másképp használjuk kulturális értelemben, mint „a dolgok leírása” szóegyüttest. Mintegy azt is jelezzük ezzel a fajta használattal, hogy valami merészebb, lényegibb történik, ha a saját hangunkat adjuk a szövegnek: tettértékűbbé, jelen esetben pedig alighanem terapeutikusabbá is válik a szöveg.
A hangoskönyv elkészülése idején Polcz Alaine hangjában valamiféle nyugalom, szilárdság, bölcsesség van jelen. Akkor is, amikor azokról a dolgokról beszél, amelyekről nehéz beszélni. Alighanem ezzel a nyugodt tárgyilagossággal, illetve a szóbeliség formaként való kezelésével (amelyet a könyv első megjelenése idején néhány kritikus formátlannak érzett), legalább annyira erőt ad mások számára a traumákkal való szembenézéshez, mint azzal, amit mond.
A hangoskönyvről folytatott beszélgetés annak az emlékemnek a relevanciáját erősítette meg, amelyet egy kolozsvári Polcz Alaine-előadásról őrzök. Akkor is olyasvalamiről beszélt, amiről nehéz beszélni, amivel ő szakmailag, tanatológusként, gyászkutatóként hosszú ideje foglalkozott: a halálról. Örülök, hogy hallgathattam.
Borítóképen Polcz Alaine (a fiatalkori fotó Tolmár Tamás, az időskori fotó pedig Burger Barna felvétele)
