Most, amikor a könyvesboltban bizonytalankodom, hogy a kellemes előzetes élmény nyomán melyik Björnsdóttir-könyvvel kezdjem az életművel való ismerkedést a magyarul is olvasható három közül, végül úgy döntök, az elsővel, A szigettel indítok, amely megalapozta az írónő izlandi és nemzetközi sikerét, és amelynek magyar fordítása 2019-es.
Thriller, politikai fikció, disztópia ‒ ezekkel a kulcsszavakkal írja körül a hátlapszöveg a könyv műfaját. Annak, aki belép A sziget világába, egyetlen mesei egyezményt kell elfogadnia, minden más riasztóan és részletezetten valóságos. A mesei elem a következő: a jelenbeli, kozmopolita Izland minden összeköttetése megszűnik a külvilággal, egyik napról a másikra. Nincs import és nincs export, nincs internet- és telefonösszeköttetés a szigeten kívüli világgal, és minden felderítő kísérlet ‒ kiküldött hajó és repülő ‒ elveszíti a kapcsolatot a helyiekkel, és sohasem tér vissza. Vagyis a „mi lenne, ha” gondolatkísérlet arra vonatkozik: mihez kezdene Izland, ha egyik pillanatról a másikra önellátó gazdálkodásra kellene át-, illetve visszaállnia. Az áramfejlesztő rendszer, az infrastruktúra még rendelkezésre állna, de a kőolaj utánpótlás, benzin például már nem ‒ csak annyi, amennyi belőle még a szigeten rekedt, feldolgozott formában.
Izland éppen sziget-mivolta miatt jó terep minden efféle gondolatkísérletre. Még meseként is nehéz lenne más európai országok esetében elképzelni, ahogy határaikon túl a semmi, az ismeretlen kezdődik. Izland viszont különálló egység a tengerben. Miniatűr nemzetállam, amelyet hirtelen leválasztottak a globális hálózatról. Izlandnak saját hagyományai vannak ‒ birkatenyésztés, halászat stb. ‒, mint minden nemzetállamnak. De képzeljük hozzá a turistákat, akik rövid túrára érkeztek, a nemzetközi vállalatok üzletembereit, a két-három generáció óta ott élő, olykor színesbőrű, izlandi állampolgár családokat: mindazt, ami a jelenlegi Európa. Mit eredményezne az önellátó gazdaságra való átállás?
Björnsdóttir kérlelhetetlen logikával és szemléletesen konkrét megjelenítő erővel vezeti le azokat a társadalmi folyamatokat, amelyek egy-két év alatt megtörténhetnek ilyen helyzetben, a hosszabb távlatokra is kiterjeszthető módon. Kik birtokolnák az erőforrásokat? Hogyan kommunikálna a politikai vezetés? Mi történne az urbanizált társadalom egyes rétegeivel? Kik lennének az új hatalom kulcspozícióiban? Mi történne az „idegenekkel” ‒ a külföldi állampolgárokkal, illetve a faji kisebbségekkel?
A regény különböző életkorú, különböző helyzetekbe kerülő karaktereken keresztül mutat társadalmi összképet. Fontos, hogy egyik figura, Hjalti újságíróként, illetve az új kormány kommunikációs bennfenteseként beleláthat a döntési mechanizmusokba, a nyilvános és elhallgatott tartalmakba, szakmai jelentésekbe. De végigkövethetjük, mi történik ebben az új helyzetben a bevándorló (spanyol) szimfonikus zenésszel, aki egy idő után mezőgazdasági munkából próbálja fenntartani magát, a fekete, izlandi állampolgár kisfiúval, az orvossal, akinek a munkahelyén rövid úton elfogynak a gyógyszerek, fájdalomcsillapítók, vagy a kamaszlánnyal, aki gyerekbanda tagjaként próbál túlélni, egy nagyáruház fogyatkozó készleteit védelmezve, majd onnan építkezve-szökve tovább.
Röviden: derűlátásra nincs ok, miközben a kormány persze optimistára hangolt kommünikékben számol be az önellátó gazdálkodásra való átállás folyamatáról, a mezőgazdaságban elhelyezkedő értelmiségiek, hivatalnokok munkájáról, a szakemberek innovációiról, az autóburkolatokból készített-barkácsolt kaszák hatékonyságáról. Az erőforrások viszont végesek, a nyers erő fokozatosan előtérbe kerül és politikai formát ölt: idegengyűlöletté, illetve kiváltságos fegyveres erők dominanciájává fajul, amit propagandisztikus eszközökkel erősít fel az állam. A döntéshozók a korábbi évszázadok éhínségeinek történetét tanulmányozzák, modellezik, és azt látják: a túlnépesedett szigeten nem élhet túl mindenki…
Az ideiglenes végkifejletben a tősgyökeres városi ember a fjordok távoli vidékein rejtőzködik, ott próbál túlélni, minél kevesebb jelet adva magáról. Megtanulja értékelni a háziállatok bűzzel együtt járó melegét, a kutya-társ jelzéseit, a nagyapa emlékekben élő történeteit arról, hogy az állattartó gazda hogyan számszerűsítheti a vadállatokhoz való viszonyt. (Egy róka elpusztítása évente talán lehetővé teszi a birkapopuláció túlélését.)
Björnsdóttir megmutatja a folyamatokat, a mechanizmusokat, a tényeket, de nem mondja végig a történetet: ránk, olvasókra bízza, mennyit viselünk el ebből a modellezésből. Empatikus keménységgel megírt vízió arról, kik vagyunk, kik lehetnénk.
Borítókép: A két izlandi íróvendég az idei Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten (FACEBOOK)
