Augusztus végéig látható a Na’Conxypan hercege című életműkiállítás Budapesten ‒ az oeuvre a modern magyar képzőművészet egyik legendás kiindulópontja. Hamvas Béla és Kemény Katalin 1947-es, magyar képzőművészetről szóló könyve nyílegyenes irányként láttatja a Ferenczy Károlytól Gulácsy Lajoson, Csontváry Kosztka Tivadaron és Vajda Lajoson keresztül vezető leszármazási vonalat, amely az Európai Iskola absztraktjai és szürrealistái felé vezet. Tegyük hozzá: Hamvasék könyve nem annyira a technika, inkább a vízió felől közelít ehhez a történethez, és kétségtelen, hogy mindezeknél a festőknél megfigyelhető egy különleges irányultság, ami valami másra, a vásznon nem láthatóra irányul.
Van valami Gulácsy homályos tónusaiban, elmosódó körvonalaiban, amely szükségessé teszi egy tágabb kontextus megidézését. A kiállítás leginkább az angol preraffaelita festők világához köti ezt a víziót, de éppen a kontúrok, fényhatások kapcsán, illetve a víziók iránti érzékenységben a francia Gustave Moreau-ra is gondolhatunk. Mindehhez ráadásul hozzá kell képzelnünk egy erős Itália-fogékonyságot Gulácsy esetében ‒ ez a háttereket, tájakat, néha magukat a témákat is döntő módon határozza meg a festő képein.
„Választott otthon” ‒ mondja a kiállítás Gulácsy Itáliájáról. A festő húszéves korától kezdve szinte évente utazott Olaszországba. Padova, Velence, Verona, Firenze, illetve a Comói-tó vidéke rendszeresen visszatérnek a festő portréinak és életképeinek hátterében vagy ‒ tájképek esetében ‒ akár előterében is.
Mit láthatott meg Gulácsy ebben a tájban? Ahogy a kiállítás kurátorai is rámutatnak: nem a jelen foglalkoztatta, hanem az épületekben, utcák rajzolatában megnyilatkozó hangulat, az a történeti-kulturális csomag, amelynek folytonosságában érezhette magát, ha Dante életét és műveit tanulmányozta, vagy ha a Raffaello előtti festők vizuális világára figyelt. Más történeti idők ruháiban, öltözeteiben festette meg magát gyakran önarcképein is, jellegzetes olasz tájakban. A jelenből való kiszakadás egyik útja a múltba vezette őt, de nem feltétlenül kultuszra kell gondolnunk itt, ha ezt a viszonyt próbáljuk leírni. Gulácsy szerette a bohócok, kóbor lovagok öltözeteit, a jelmezeket ‒ ez pedig a kívülállóságát őrző, köznapitól eltérő elemek iránt fogékony szellemre utal, nem egyszerűen a múlt elképzelt nagyságának csodálatára. Látható a kiállításon az a Dante-maszk is, amelyet Gulácsy maga készített, és amely állandó elemként volt jelen szobájában. Múlt és jelen szép és szerves együttállása, hogy a Dante-maszkra újabb és újabb, élő babérból készült koszorút helyezett Gulácsy.
Egy másik út Gulácsy számára a képzelet, az álom, a víziók terepe volt. Egy képzeletbeli világot is létrehozott, Na’Conxypant, amelyet kisméretű képeken elevenített meg ‒ a tárgyi világ, a furcsa figurák és nevek lettek a meghatározóak ebben a világban, amelyet marsbéli vagy holdbéli városként írt le olykor szövegeiben. A többek által a főművek közé sorolt Na’Conxypanban hull a hó, amely egy padovai havazás emlékére épül, azt is megmutatja, hogyan történhet meg az átlépés a valós és a képzeletbeli-álombeli között. A kávéházi, lehunyt tekintetű férfi háta mögött, az üvegablakokon túl hó ül az érett, piros narancsokra, és elmosódott kontúrú alakok mozognak. Az alvás közben látott képek, vagy Az ópiumszívó álma víziói olyasfajta vizualitást eredményeznek, amelyek a realizmus konvencióitól elszakadni kívánó festők vagy írók-költők számára a további évtizedekben is ihletforrást jelentettek.
Később Weöres Sándor a Dalok Na Conxy Panból szövegében költői nyelven próbálja megragadni, mi történik Gulácsy vízióiban. Kis töredékekből, részletekből épül fel minden ilyen világ, tudni kell a részletekre figyelni, elfogadni azt, hogy a szem az egész tengert próbálja ilyenkor halászni, de kifogni néhány halat tud csupán. Készen kell állnia rá, hogy romok alól lássa kiderengeni „a menny cafrangját”. A feladat tehát a Gulácsy-képek szemlélésekor az elképzelhetetlent képzelni, fogékonynak lenni például egy leheletszobor elképzelésére. Ahogy Weöres írja: „Szép városodban tévedezve jártam, / aztán a Hét Harangvirág Terén / lehelletednek szobránál megálltam / s homlokod titka átömlött belém.”
Borítókép: Gulácsy Lajos – Dal a régi fényről és a szerelemről (1904) / Wikipedia
