Hogyan írjunk regényt?
(Móra Ferenc: Négy apának egy leánya. Kincses Könyvek Szövetkezeti Kiskönyvtár, Kiadja a Szövetkezetek Országos Szövetsége, a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában, 1957.)
2024. február 8. Móra Ferenc halálának 90. évfordulója, bár ezt nem tudtam, amikor egy fagyos reggelen sorsszerűen éppen egy Móra-kötetet választottam ki elolvasásra aIuliu Hațieganu alias Sportpark egyik „talált könyves” házikójából.
Móra Ferenc neve ma elsősorban gyermekirodalmi munkáinak köszönhetően ismert. A cinege cipőjét a kisgyerekek ma is kívülről fújják, de talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt feltételezzük, hogy a mai közönség szívéhez a Móra név sokkal közelebb áll izgalmas ifjúsági könyvek kiadójának neveként, mint szerzőként.
Móra Ferenc tehát „intézményesült”; hogy nem csak gyerekkönyveket írt, azt egyre kevesebben tudják róla, „felnőtt” regényeit, jelentős publicisztikai munkásságát ma alig ismerjük. Legfeljebb azon háborgunk vagy tűnődünk (ki-ki vérmérséklete szerint), alkalmas-e a Kincskereső kisködmön a mai gyerekek számára házi olvasmánynak. Olyan szerző lett, akiről illik tudni, de munkásságát nem nagyon szokás ismerni és főleg (végig)olvasni. Rosszul tesszük: van a Móra életműnek olyan vonulata, amelyik kifejezetten aktuálisnak tűnik ma is.
A Négy apának egy leánya voltaképpen Móra első „nem gyermekirodalmi” regénye, eredetileg 1922-ben A festő halála címen jelent meg, 8 évvel későbbi újrakiadásban kapta a korabeli népszerű irodalomhoz, vígjátékokhoz illő címet, amit aztán a könyves házikóban talált 1957-es kiadás, a húszas évek egyes, 57-ben már politikailag meghaladottnak tartott nyelvi fordulataival együtt meglepő módon változatlanul megtartott.
Varga Márton, a középkorú, vidéki amatőr régész, aki már el is feledkezett arról, hogy fiatal korában verseket írt, felkérést kap arra, hogy ezúttal regényt írjon, és nem bír ellenállni a kísértésnek. (A felkérést véletlenek sorozatának köszönheti, egy vonaton unatkozó kiadótulajdonos megtalál egy ottfelejtett archeológiai értekezést a koponyalékelésről, és amikor kézirathiánnyal küzd, azzal a felkiáltással, hogy „aki ennyi mindent bele tud magyarázni egy lyukas koponyadarabba, annak van fantáziája”, regényt rendel a tudóstól. A teljes folyamat a szerződéskötéstől az irodalmi siker természetéről való filozofálgatásig, az, hogy a szerzőnek hat hónap alatt kell szállítania a művet, de senkit nem érdekel, miről fog szólni, csak a közönség vegye meg, mind egy olyan merkantilista irodalomszemlélet kifigurázása, ami száz évvel a regény megírása után is ismerős lehet. Akárcsak a Móra által jegyzett bevezető, amely az első kiadás kritikai recepciójáról, a vidám könyvet tragikusként eladó marketingkampányról és végül a címváltoztatás kiadói hátteréről nyújt eligazítást, és ami azért jelenik meg előszó helyett utószóként, mert ez utóbbi „olyan, mint az exhumálás, nem mindig érdekes, de mindig lehet remélni, hogy az lesz”.)
A regényírás története tehát a Négy apának egy leánya, amelyben egy (megtörtént) gyilkossági ügy részletei után kutatva az írás és publikálás nehézségei mellett a háttérben zajló régészeti kutatás, illetve a magyar falu, különösen a falusi értelmiség (pap, jegyző, orvos, postáskisasszony) életének alakulása rajzolódik ki. Nyár vége van, a postáskisasszony kertjében pompáznak a virágok, az ásatásra kirendelt munkások felügyelő híján békésen sütik a friss kukoricacsöveket, esténként a falusi plébános tornácán mikszáthosan idilli hangulatban adomázás és borozgatás közben megy a ferblizés, csupán egy-egy apró utalásból ismerni fel, hogy alig pár évvel járunk a „nagy háború” után, amely jelentősen felforgatta az egész magyar társadalmat. A pap útlevéllel és nehézségeket leküzdve jár át egy közeli faluba ismerősöket összeesketni, a parasztok szájából a leghétköznapibb káromkodás szidni a szomszéd népeket és azt, aki kitalálta a háborút, az orosz fogságot megjárt orvos rendszeresen idegen szavakat kever a beszédébe, holott csak magyarul tud, bizonyára a fogolytáborok és a katonaság vegyes nyelvi tapasztalata tör fel belőle.
A felszínen egy vígjáték elemei kavarognak: a postáskisasszony a körülötte legyeskedő négy öregedő férfi elől ügyesen kitér, őket sorra gyámapai szerepbe helyezi (a friendzone jelentős korkülönbséget feltételező húszas évekbeli változata), majd megszökik a segédjegyzővel.A falu életének ábrázolása szintén tele van groteszk népszínműbe illő komikus elemekkel: van parasztember, akit női néven, Márton helyett Mártának anyakönyveztettek, hátha megússza a katonaságot (nem így történt), „templompribéknek” emlegetett misejáró öregasszonyok és találékony ásatási segédmunkások, akik, amikor megtudják, hogy a feltárt csontokért pénzjutalom jár, éjszaka áteveznek a Tiszán, és megszórják a feltárás területét az enyvgyár udvaráról lopott állati csontokkal. Így kerül kis híján tevekoponya Árpád apánk feltételezett sírjába.
Móra könyvének legszórakoztatóbb részei kétségkívül azok, amelyek a regényírás nehézségeit taglalják, ez a témakör az, amelyen vajmi kevés nyomot hagyott a megírás óta eltelt évszázad. Hiszen a témaválasztás, a dokumentálódás, a szereplőknek való névadás vagy a megszólalásmód kérdései (pl. hogy a szubjektív hangulatú, egyes szám első személyű vagy az objektívebb, egyes szám harmadik személyű narráció vonzóbb-e az olvasónak) azóta sem változtak sokat. A regénybeli író úgy viselkedik, mint minden ma divatos kifejezéssel élve „halogató” alkotó, elvész a részletek között, eljátszik különféle, soha meg nem írandó lehetőségekkel, határidő hosszabbítást kér, és végül rohammunkával befejezi a regényt, ami már senkit nem érdekel. Épp csak a Netflix és az interneten való szörfölgetés hiányzik, helyettük téma után kutatva újságot olvas, amitől viszont az életkedve is elmegy, olyan sötét képet festenek a világ állapotáról. Eközben csak úgy sorjáznak az irodalmi, kultúrtörténeti témákkal kapcsolatos frappáns idézetként felhasználható szellemes megállapítások, amelyekből itt csak az alábbi rövid művészettörténeti összefoglalót idézem: „az én műtörténeti ismereteim fogyatékosak, mert én megálltam az első fejezetnél: az altamirai barlang mamut-rajzainál. Ami meztelen, de sovány és mindenféle gyümölccsel van körülvéve, az reneszánsz. Ami még meztelenebb, de kövér, az leginkább barokk, ha sisakja is van, egész bizonyosan az. Ahol nagykalapos kisasszonyok illetlenül hintáznak, és előttük rövidbugyogós csordapásztorok hasalnak a fűben, az rokokó.”
Bizonyára a könyv egy korábbi olvasójának is éppen az ilyen és ehhez hasonló szellemes fejtegetések, bravúros publicisztikai jellegű betétek ragadhatták meg a figyelmét, mert ezeket húzta alá ceruzával, golyóstollal, helyenként kérdőjeleket és felkiáltójeleket hagyva a margón, végül a belső címoldalon lendületesen átjavította a címet is. A „Négy apának egy leánya” mellé kérdőjel került, majd alatta a regényértelmezésként is olvasható saját címváltozat: Egy leánynak négy apja.
Egy régi olvasás folyamatának lenyomatai ezek egy, a regényírás folyamatát leíró regényben.
