Veterán koncertszervezőktől tudom: a Taylor Swift-turné romániai leszerződtetése egy koncert erejéig egyelőre elérhetetlen cél. Az infrastruktúra, a költségek, a vásárlóerő szempontjai együttesen azt valószínűsítik, hogy erre még várni kell. Taylor Swift, aki 2006-ban, tinédzserként jelentette meg első albumát, épp jelenleg van eddigi pályája csúcsán, és nyilván optimálisan próbálja kihasználni ezt a pillanatot, azokra az országokra összpontosítva turnéállomásain, ahol legelkötelezettebb rajongói bázisa van. A mozikba érkező koncertfilm mintegy az élő koncert helyett bukkan fel viszont kisebb lélekszámú városokban: ha nincs élőzene, jó lesz a kifogástalan minőségű filmváltozat is, nyugszik bele a több moziteremnyi kolozsvári közönség.
Mire számíthat az, aki lemaradt a Taylor Swift-karrier állomásairól, és esetleg most, a moziban ismerkedne meg a történettel? Bevezetőként nem rossz a filmet választani, hiszen az Eras Tour koncepciója éppen az, hogy az énekesnő különböző korszakait idézi meg a koncert egyes szegmenseiben: a tíz korábbi album mindenikéről elhangzik a filmben legalább egy-egy dal. Legfeljebb annak az aránynak a kapcsán lehet csalóka a koncertfilm, hogy a lassúbb vagy középtempójú dalok és a kifejezetten bulihimnuszok aránya milyen a Taylor Swift-életműben. Az arénakoncertek elkerülhetetlenül az utóbbiak javára billentik az arányokat ‒ a közel háromórás film viszont valójában merész abban a tekintetben, hogy vállalja az elcsendesedős, intimebb, egyszálgitáros vagy zongora-énekhangos dalokat is, ahogy a koncertturné maga is.
A Taylor Swift-jelenség két alapjellegzetessége közül az egyik az, hogy énekes-dalszerzőről van szó ‒ aki a dalainak döntő részét maga írja és adja elő. Vagyis a produkció lényege nem valamiféle virtuóz hajlításokra épülő énekhang, mint annyi más énekesnőnél, hanem a dal és előadó szoros összetartozása. A másik ütőkártya pedig a storyteller-jelleg. Taylor Swift dalai történeteket mesélnek ‒ gyakran, és a korai dalokban kifejezetten magáról az énekesnőről, később a fikciós, többszereplős történetek mezejére is kimerészkedve.
Klasszikus felemelkedéstörténet ez a pálya ‒ a lokális countryszcéna felől, tehetségkutatókon való részvételtől, stúdióknál való kilincseléstől kezdve a kortárs mainstream pop felé vezet az út. Ezt a felemelkedést akasztja meg pillanatnyilag a 2020-as világjárvány ‒ ezalatt a dalszerző két intim, indie hangzású albumot jelentet meg, a Folklore-t és az Evermore-t. Mindkettő része az Eras Tour megjelenített korszakainak is. Ezt követően az aktuális Midnights újra csúcsra járatja a kortárs pophangzást. Összességében is érvényes a Taylor Swift-pályára, hogy nemcsak a pandémia által eredményezett elakadást, hanem a konfliktusokat, támadásokat, negatív vélekedéseket is önreflexív, önironikus módon, sok humorral tudta beépíteni dalaiba, például az 1989 vagy a Reputation című albumokon. Ebből a viszonyulásmódból a koncertfilmben is kapunk némi ízelítőt: tudatos szerepjátékok, felvett imázsok kísérik különösen a koncert pop-korszakait.
A film/koncert nem kronologikus sorrendben mutatja a pályaszakaszokat, hanem egyfajta hangulati hullámzás szerint: a pergősebb, színesebb részekre rendre elcsendesedősebb, letisztultabb részek is következnek. A vágás révén pedig minden még feszesebb, koncentráltabb, mint maguk a három és fél órás koncertek.
A moziterem jól követi ezt a hullámzást. A moziképernyő nem látja ugyan a kigyúlt lámpájú mobiltelefonok fényét, mint maga Taylor Swift a Los Angeles-i arénában, de az együttlét a moziban is kihozza a koncertélményt a nézőkből. Mire a film végéhez közeledünk, legkésőbb az 1989 című album dalaitól a mozivászon előtt gyülekezik a tinédzser nézők jelentős része: beindul a bulihangulat, és egy rövid időre Kolozsvár is Los Angelesszé változik.
Borítókép: wikimedia commons
