A színésznő, Tilda a regényben természetesen a múltjában tátongó rések nyomán emlékeztethet Oidipuszra, és be kell járnia egy ahhoz hasonló feltáró utat, mint amilyen Oidipuszé. Ezt megelőzően már Antigonéként szembesült azzal, hogy a halottbúcsúztató rítusokat le kell folytatni ahhoz, hogy a lelkek közt ki-ki a saját helyét foglalhassa el: az élők az élők között, a holtak a holtak között létezhessenek tovább. Láthatjuk: a színház olyan nyelvet és olyan evidenciákat kínál fel a főszereplőnek, amelyek révén saját életében is keresi a válaszokat. Tilda története örökbefogadás-történet is, mint Oidipuszé, hiszen gettóba, majd haláltáborba küldött kolozsvári orvosnő csecsemőjeként kerül a már az életút felénél járó székely cseléd, Erzsi, és férje, Ferenc gondozásába, így menekül meg. Holokauszttörténet is lehetne a regény, de ez inkább a hiányból bomlik ki: a történet mindvégig párbeszédszerűen mutat rá arra, hogy a holokauszt története nem elválasztható az egész társadalom történetétől ‒ Tilda egyéni élete nem volna lehetséges Erzsiék nélkül, Erzsiéknek viszont ugyanúgy foglalkozniuk kell a múlt nyomaival és azok megértésével, mint magának Tildának. A színház lehetővé teszi, hogy a magánéleti szálak egyértelműen közösségivé hálózatosodjanak.
A felszín, a bőr rendkívül fontos a regényben. A szereplők újra és újra aszerint tájékozódnak, ami látható, hallható, tapintható, érzékelhető. Tompa Andrea rendkívül részletesen formálja meg az apró történéssorokat: a hétköznapokat egy kisgyerek társaságában, a második világháború utolsó hónapjainak fejleményeit, ahogyan azokat egy átlagosnak mondható kolozsvári család megéli. Később a szocialista Románia oktatási rendszerét, színházi világát. A nyugatra emigrált hazalátogatók gesztusait a rendszerváltás előtt és után. A felszín belakása egyrészt a köznapi érzékelésünk egyfajta újjáalkotása is: azt az érzetet kelti, hogy élő közvetítést olvasunk egy-egy életútról, ahol nem feltétlenül ismerjük a nagyobb összefüggéseket. A múltat a titkok társadalmilag szabályozott rendszere fedi el, a jelenben a lehallgatókészülékek világától kell tartani, a jövő pedig eleve sokesélyes. Ebben a felszínben viszont újra és újra felnyílnak a felismerések titokzatos repedései ‒ belátunk egy-egy pillanatra valami mögöttesbe, akár egy kirándulóhely gyerekek számára veszélyes szűk szakadékairól, akár a színházi agyagmaszkok leváló darabjai mögött láthatóvá váló arcfelületekről van szó. Az összefüggéseket persze, ahogy a korábbi Tompa Andrea-regényekben is, az olvasónak kell megteremtenie a rendelkezésére álló elemekből.
A felszín egy irodalmi műben kulturális utaláshálót is jelenthet. (Egyébként a regény címe, a Sokszor nem halunk meg is irodalmi idézet, Salamon Ernőtől.) Olyan olvasmánylistát rejt Tompa Andrea regénye, amely egyfajta bevezetés az erdélyi magyar nőirodalomba. Erzsi a cselekmény elején Berde Mária bátor regényét, A szent szégyent olvassa, és saját, illetve nevelt lánya történetébe jelentésesen íródik bele a Berde-regény problémafelvetése. Tilda fiatal felnőttként, színésznőként találkozik a női énregényekkel, amelyek a vér szerinti szüleihez való kapcsolódás útját nyitják meg számára. Harsányi Zimrával, Földes Máriával személyesen is találkozik. Simon Magdával vagy Rózsa Ágnessel csak műveiken keresztül, de így láthatóvá válnak egy markáns női holokausztirodalom kontúrjai is, amelyek épp az emlékek generációközi továbbadását segítik Tilda számára, a hosszútávú családi emlékezet hiányos voltának felismerését követően.
Holokauszt-túlélő, nevelt gyermek, színésznő, lányát egyedül nevelő anya ‒ nem állítható, hogy teljesen átlagos lenne Nagy Matild élettörténete. Az viszont igen, hogy a megírás hogyanjában Tompa Andrea közel visz egy ilyen élet megélt, sokunkéra emlékeztető hétköznapjaihoz, és felmutatja ennek az élettörténetnek az összeszövődését a teljes romániai társadaloméval. A szerző már sokadszor segít hozzá bennünket Kolozsvár és Erdély történetének életszerűségében való megértéséhez.
