„Tenni kell arról, hogy a felelős állattartás témája bekerüljön a közbeszédbe”

FOTÓ:  Sándor Boglárka Ágnes: „Személy szerint nem ismerek a macskánál őszintébb állatot, ezért is szeretek velük foglalkozni” – Szádeczky Attila felvétele

- Nagyon szeretem a szakmámat, de régóta tudom, hogy nekem ez nem elég. Ma már azt gondolom, pályaválasztáskor nem volt bennem elég bátorság és kitartás ahhoz, hogy valami igazán segítő foglalkozást válasszak. Orvos, pszichológus, lelkész, szociális munkás, gyógypedagógus vagy állatorvos: ők igazán sokat tudnak tenni azért, hogy a világ jobb legyen bennünk és körülöttünk. Újságíróként mindig szívesen támogattam a segítő munkát, és amikor alkalom kínálkozott, tevőlegesen is részt vettem benne elég hosszasan a kolozsvári éveim alatt. Áttelepülve Magyarországra, amikor még kerestem a helyemet, már nem éreztem késztetést arra, hogy emberekkel a munkámon kívül is foglalkozzam. Valami másra vágytam, de akkor még nem tudtam, mi lehet az. Lassan érkezett el odáig a helyzet, hogy az állatmentésben találjam meg a helyemet.

– Honnan ered a cicák iránti szimpátiád?

– Alapjában véve szeretem az állatokat, a cicák iránt pedig mindig is mély rokonszenvet éreztem. Kamaszkoromban, otthon tartottunk is cicát, akit családtagként kezeltünk. Utána hosszú ideig nem volt túl sok konkrét közöm az állatokhoz. Három évvel ezelőtt azonban a közösségi oldalamon megosztottam egy cicafotót, és ezt az egyik kedves ismerősöm (akiről akkor még nem tudtam, hogy cicamentő) úgy értelmezte, hogy cicára vágyom. Fel is ajánlotta rögtön a nála lévő egyik gazdikeresőt, egy csodás cirmos lánykát, aki egyébként is a szívem csücske. Némi latolgatás után családilag eldöntöttük, hogy befogadjuk, így került hozzánk Pötyi, és ekkor szembesültem először azzal, hogy Magyarországon milyen munkát fejtenek ki az állatmentők. Sosem adnak oda cicát felelőtlenül, mindig felmérik a jelentkezőt, akivel szerződést is kötnek, így biztosítva, hogy az állat megkapja a szükséges védőoltásokat, illetve átesik az ivartalanítási beavatkozáson. Nagyon tetszett ez a hozzáállás, és maga a tény, hogy az állatmentő igyekszik felelős állattartásra nevelni. Az a tapasztalunk egyébként, hogy a cicák még a kóbor kutyáknál is hátrányosabb helyzetű réteg. A kutyusok könnyebben kerülnek a figyelem középpontjába, több országos és nemzetközi szervezet is hathatósan foglalkozik velük, és ehhez képest jóval csekélyebb az igazi macskások száma. Mi annak tartjuk magunkat. Személy szerint nem ismerek a macskánál őszintébb állatot, ezért is szeretek velük foglalkozni. Nincs rosszindulat benne, eszébe sem jutna intrikálni az emberek háta mögött. Ha baja van velem, azt azonnal jelzi: fúj, morog, karmol, de ez mind kezelhető, erre rögtön lehet és kell is reagálni. Számomra ez a hozzáállás sokkal egyenesebb és megnyugtatóbb, mint az, ahogyan az emberek viselkednek egymással hasonló helyzetben.

– Valójában miben áll a munkátok?

– Pötyi örökbefogadása után kapcsolatban maradtam a cicamentőkkel, de eleinte keveset tudtam a munkájukról. Utána időnként már írtam is róluk, majd hamarosan még egy cicát is magunkhoz vettünk, Jankát. Közben szervezőként is beszálltam egy rendezvényükbe, mert egyre jobban szerettem volna  bekapcsolódni a munkájukba, bár eleinte magam sem tudtam, hogy mibe is. Felajánlottam, hogy segítek a kommunikációban és rendezvényszervezésben, mert úgy gondoltam, mindezekben már van tapasztalatom. Nagyjából ekkortól kezdtem belelátni abba a munkába, amit néhány lelkes civil 2014-ben elkezdett. Az volt a céljuk, hogy felszámolják a gazdátlan kolóniákat (természetesen ivartalanítás által), valamint minél több cicának felelős gazdát találjanak. Elég hamar belecsöppentem a közepébe, mert bár nem terveztem, de úgy alakult, hogy ideiglenesen befogadtam egy balesetet szenvedett kis kandúrt, akit kb. két hónapig gondoztunk a szomszéd lánnyal közösen, majd sikerült nagyon jó helyre örökbe adni, Budapestre. Ezek után felgyorsultak az események, és mivel közben megvettük a lakást, amelyben éltünk, lett mellé egy mosókonyhánk is, ahová szép lassan elkezdtünk gazdikereső cicákat költöztetni. Előfordult, hogy tucatnál is többen laktak nálam, mind olyan cicák, akiket úgy találtunk az utcán vagy forgalmas főutak mentén kidobva, esetleg lakatlan házak udvarán reménykedve a segítségben. Így lett a mosókonyhám az egyik bázisunk. A munkánk nagyon sokrétű, gyakorlatilag minden olyasmit megteszünk, amivel cicáknak segíthetünk. Összeszedünk az utcáról balesetes macskákat, gondoskodunk orvosi ellátásukról, ivartalaníttatjuk őket. Folyamatosan igyekszünk ideiglenes befogadókat és önkéntes segítőket is toborozni, mert iszonyú sok a munka, mi pedig kevesen vagyunk: most már csak hárman. Rengeteg hívást, lakossági bejelentést kapunk bajba kerül macskákról, igyekszünk mindenhová eljutni, mindenhol segíteni. Tavaly nyáron gyakori eset volt, hogy miután délután mindenki végzett a saját munkahelyén (természetesen mindannyian főállás mellett végezzük ezt), autóba ültünk, és estig jártuk a környéket, kimentünk a bejelentésekre, vagy egész délutánokat töltöttünk s töltünk állatorvosi rendelőkben, gyakran egyszerre több cicával.

– Hogyan viszonyul a külvilág hozzátok?

– Ha a kérdés arra vonatkozik, van-e, aki bolondnak néz, akkor a válasz: biztosan. Mi azonban ezzel nem foglalkozunk, tesszük a dolgunkat úgy, ahogy a legjobbnak tartjuk. Nagyon fontosnak tartjuk az állatokkal való megfelelő bánásmódot, és elkeserítő, hogy gyakran tanult emberek is milyen primitív és elmaradott eszméket hangoztatnak ezen a téren. Még mindig sokan tartják úgy, hogy az állat csak valamiféle haszonért van, és nem kell rá áldozni. Orvoshoz nem viszik, az egészségére, jólétére nem ügyelnek, ha megunják, vagy már nem hoz hasznot, megszabadulnak tőle. És akkor még nem említettük azokat, akik az ivartalanítást valamiféle úri huncutságnak tartják, és úgy gondolják, ha nagyanyáink falun „megoldották” a fölösleges szaporulatot, akkor mi minek tömnénk az állatorvosok zsebét…? Ez nagyon hibás szemlélet. A macskák mára egészségtelen mértékben túlszaporodtak, és sajnos ez egyre betegebb, egyre rosszabb génállománnyal születő egyedeket eredményez. Tapasztalt állatmentők mondták: soha még annyi beteg kismacskával nem találkoztak, mint tavaly. Több tucatnyi kismacska került tavaly a gondozásunkba, rengeteg időt, energiát és nem kevés pénzt áldoztunk a megmentésükre. A legtöbb esetben ez sikerült is, de nem mindig. Olyankor sírtunk.

– Hogyan és honnan teremtitek elő a cicák ellátásához szükséges pénzt?

– Leginkább adományokból, de magunk is igyekszünk kitalálni mindenféle olyan tevékenységet, amelyből pénzhez juthatunk. Van egy támogató bázisunk: olyan emberek, akik nem tudnak részt venni a napi munkában, de időnként szívesen segítenek szállítással, nyomtatással, plakátolással, megosztásokkal, adományok gyűjtésével, és ez nagyon sok erőt ad nekünk is. Több üzlet és vendéglátó egység is szívesen kihelyezte adománygyűjtő perselyeinket, de ezen kívül ajándékba kapott tárgyakból liciteket szervezünk (nagy örömünk, hogy egyre gyakrabban kapunk felajánlásként kézműves termékeket helyi művészektől), bolhapiacra járunk árusítani, és idén januárban elindítottuk a virtuális örökbefogadás lehetőségét: ennek lényege, hogy aki átutalja egy általa kiválasztott cicánk egyhavi ellátási költségét, az arra a hónapra a cicus virtuális gazdája lehet. Egyelőre úgy tűnik, sokan értékelik ezt a lehetőséget, aminek mi nagyon örülünk.

– Könnyen találtok gazdit?

– Gazdit találni egyre nehezebb. Pláne úgy, hogy megválogatjuk, kinek adunk cicát. Volt már, hogy nemet kellett mondanunk, mert pontosan tudtuk, nem lenne biztonságban az állat. Szerencsére az utóbbi időben eléggé elment a hírünk, Facebook-on nagyon sokan ránk találnak nem csak helyből, de más városokból is. Mondok egy-két számadatot: 2016 őszétől 2017 decemberéig összesen mintegy 160 cica került a nyilvántartásunkba, gondozásunkba, az örökbe adottak száma pedig meghaladta a 90-et. Ez nem rossz eredmény, bár persze, sokkal jobb is lehetne. Tisztában vagyunk azzal is, sokaknak nem teszik, ahogyan mi az örökbeadást bonyolítjuk, de ha nem így tennénk, akkor a saját munkánkat vennénk semmibe. Aki azzal keres meg minket, hogy ingyen elvihető kiscicát keres, az többnyire nálunk nem jár sikerrel. Mi nem árusítunk cicát (az a tenyésztő dolga), de azt elvárjuk a leendő gazditól, hogy fizesse ki a már beadott oltások és az ivartalanítás díját. Ha ezt nem akarja, akkor máris felmerül a kérdés: ha a jövőben bármi baja lesz a cicának, vajon elviszi orvoshoz? A tapasztalat az, hogy nem, ezért az ilyen jelentkezőkkel próbáljuk megértetni, hogy ez nem a helyes hozzáállás. Szerencsére azonban az esetek többségében olyan emberek keresnek meg minket, akik felelősséggel, szeretettel és törődéssel állnak az állatok mellé. Velük a későbbiekben is kapcsolatban maradunk, a cicákat utánkövetjük.

– Mit lehet tenni, hogy ne kerüljenek ilyen helyzetbe az állatok?

– Újságíró vagyok: mélységesen hiszek a kommunikációban. Tenni kell arról, hogy a felelős állattartás témája bekerüljön és bent is maradjon a közbeszédben. Egyértelmű, hogy gyökeres szemléletváltásra van szükség, ez azonban nagyon lassú folyamat. Azt is el kellene érni, hogy az ember tudjon távolabb tekinteni a saját portájánál. Amennyiben valaki szereti a saját állatát, az nem elég: szeresse az összes állatot, és tekintsen egészében a problémára. Ha például valaki megfelelően gondozza a kandúrját, de hagyja, hogy az eljárjon nőstényeket szaporítani, az nem felelős állattartó, mert nem gondol bele sem a nőstény, sem a majdani kicsinyek helyzetébe. De ugyanígy nem nevezhető felelősnek az sem, aki a nősténye kicsinyeit boldog-boldogtalannak kínálgatja, csak valaki vigye már el. Az ivartalanítással nemcsak az állat egészségéért teszünk sokat, hanem a magunk eszközeivel igyekszünk gátat vetni a féktelen szaporodásnak. Magyarországon jelen pillanatban mintegy 2 millió kóbor macska él. Ez riasztó szám, és bőven van tennivaló. Cselekedni kell, és kiállni az állatokért, a céljainkért. Én ebben hiszek, e szerint élek, de persze ez nem menne támogató háttér nélkül. Szerencsére a családom osztja a nézeteimet, és segítenek. Nemrég magunkhoz vettük a harmadik cicánkat, a kis Micuskát is, és bár valóban azt gondoljuk, három cica már bőven elég egy lakásba, nagyon nehéz megállni, hogy ne fogadjuk be az összes gazdátlan macskát. Nagyon fontosnak tartom a példamutatást is: nemcsak beszélünk róla, hanem az életünk is annak a példája, amit képviselünk.

– Szerinted hogyan lehet hatékonyan terjeszteni a felelős állattartás eszméjét?

– Alulról kell építkezni, a gyermekeknek már kicsi kortól tanítani, hogyan kell bánni az állatokkal. Mi szívesen kimegyünk óvodákba, iskolákba foglalkozásokat tartani, de jó lenne a tananyagnak is részéve tenni ezt a témát. A felelős állattartás elsősorban azt jelenti, hogy az ember átgondolja, mivel jár, ha állatot vesz maga mellé. Sok kiadással, esetenként gonddal és kényelmetlenséggel is, a nyilvánvaló örömök mellett. Ha azt akarjuk, hogy a cicánk hosszú éveket töltsön velünk, akkor nem ételhulladékkal etetjük, hanem minőségi táppal, nem homokot használunk (amit széthord a lakásban), hanem könnyen kezelhető almot, rendszeresen ellenőrizzük az egészségi állapotát, parazitamentesítjük és természetesen ivartalaníttatjuk. Ez az alap, és nem hiszem, hogy teljesíthetetlen. Persze, nem születünk tudással, én sem merném magamról soha azt állítani, hogy mindent tudok a macskákról, de olyan emberekkel dolgozhatom együtt, akinek a tudásában, tapasztalatában és a macskák iránti elköteleződésében maximálisan megbízom. Rengeteget kérdezek, tanulok tőlük, számomra ők az állatokkal való felelős bánásmód követendő példái.