Első kötetének megjelenése attrakciónak számított kolozsvári könyvhéten két évvel ezelőtt. A Kalózlány-sorozat azóta a harmadik kötetnél jár, és még ugyanennyi hátravan. Kíváncsiak voltunk, mi történt azóta a fiatal íróval, aki azt is elárulta, hogy bizony, voltak olyan holtpontok regényírás közben, amelyeken úgy érezte, nem tud továbblendülni. Az út kudarcokkal, vívódásokkal és sírós-felszabadulós betűkkel volt kikövezve. Lupescu Katával beszélgettünk arról, hogy ezt hogyan járta végig.
- Amikor a Kalózlány első kötete megjelent, rengeteg jelzőt aggattak rád. Te voltál a pici lány, aki könyvet adott ki, sőt, az erdélyi magyar tini irodalom egyik úttörőjeként is emlegettek. Akkor azt mondtad, hogy nem szereted, ha a munkádat ezzel azonosítják. Mit gondolsz, azóta változott ez a kép?- A Kalózlányt – függetlenül attól, hogy hányadik kötet – én tizenegy évesen írtam, úgyhogy ez nem fog változni. Majd ha lejár, és egy másik világban játszódó szöveget fogok publikálni, annak szerintem nem a korom lesz a lényege. A Kalózlánynak ez a mumusa, sajnos, ez így megmaradt.- A kolozsvári könyvhét legnagyobb közönségét általában a te könyvbemutatóid vonzották. Kellett tudatos lépéseket tenned azért, hogy helyén tudd kezelni ezt az időszakot? Itt nem csak arra gondolok, hogy a téged ért negatívumokat és pozitívumokat hogyan kezelted, hanem arra is, hogyan dolgoztad fel azt, amit körbevett.- Amikor az első Kalózlány kijött, tizennégy voltam, elég nagy sokk ért, tudatosan nem tudtam kezelni. Nálam nem olyan közhelyes problémák merültek fel, minthogy el fogok szállni magamtól, vagy, hogy kritikát fogok kapni. Hanem éppen az, hogy nem fogják az emberek a szemembe mondani a kritikát, mert úgy gondolják, hogy egy tizenéves lány vagyok, aki megírta a Kalózlányt, és ezzel el van rendezve. Az emberek nem méltatták arra ezt a könyvet, hogy komoly, építő jellegű kritikával illessék. A szakmában a legtöbben azt mondták, hogy „Jaj, tizenegy évesen írtad, nagyon jó!”. De ezt nem a könyvre mondták, hanem az életkoromra. Ez nekem mindig egy sajgó pont.Ha a szociális részét nézem, ott voltak hullámvölgyek. A kortársaimtól – persze a hátam mögött – volt kritika bőven, természetesen, nem az építő fajtából. Viszont ők sem a könyvet kritizálták, hanem engem. Ezzel számoltam, evidens volt, hogy lesz ilyen. Ennek ellenére is néha fájt.
Ha szakmai szempontból nézem, ott van a könyvkiadó, meg a szerkesztő...aztán ember rájön, hogy ez a világ nem is olyan cukormázas, mint ahogy azt gondolta.
- A Kalózlány összesen hat kötetes lesz. Ennyi idő elteltével nem érzed azt, hogy túl nagy falat volt? Nem félsz attól, hogy benne maradsz a Kalózlány-skatulyában?- Amikor a kötet végéhez közeledtem, nyomás volt rajtam, hogy mi lesz akkor, ha befejezem, és utána nem fogok tudni írni semmi mást. Szerencsére, amikor megírtam az utolsó mondatot, két hét múlva jött egy új ötlet, és elkezdtem azon dolgozni. Viszont a Kalózlány végét már nagyon nehéz volt megírni. Sok részlet volt benne, annyira nagy lett a történet, hogy már nem tudtam követni, akkorára tágult az alkotott világ, hogy kifutott a kezeim közül. Voltak pillanatok, amikor azt éreztem, hogy nem fogom tudni véghezvinni. Aztán vettem egy mély lélegzetet, és azt mondtam, hogy ezt meg kell lépni. Emlékszem, az utolsó nap már úgy keltem fel, hogy befejezem. Amikor vége lett, sírtam. Szerintem életem egyik legszebb napja volt.- Hogy benne maradok-e a Kalózlány-skatulyában, az engem annyira nem érint meg. Ezt soha senki nem hitte el nekem, de nekem tényleg nem az a fontos, hogy publikálják-e a szövegeimet, hanem az, hogy megírjam őket. Ha soha sem fogok túljutni a Kalózlány-történeten az emberek szemében, én akkor is büszke leszek.
- Említetted, hogy a szerkesztési folyamatban voltak nehézségek. Amikor átadtad a kéziratot, hogy élted meg, ami utána történt?- Tizenhárom voltam, amikor elkezdődött a szerkesztési folyamat, amit akkor még nem értettem, és nem tartottam lényegesnek. Viszont azt mondták, hogy ez kell. Én erre úgy reagáltam, hogy a szerkesztőnek nem lesz semmi munkája, hiszen ez be van fejezve, meg van írva, mit akar ez az ember tőlem?!Átnyújtottam egy kéziratot, aminek kábé a felét kaptam vissza. Megszólalt bennem az ösztönös gyermeki önérzet, hogy ezt nem én írtam, ezt így nem lehet kiadni, írják rá a borítóra a szerkesztőt is! Aztán megértették velem, hogy a szerkesztő a második írója a könyvnek. Nekem jó szerkesztőm volt (Gál Attila – a szerk. megj.), és ez kellett is a Kalózlánynak. De az elején szíven ütött, mert nem éreztem a saját regényemnek. Nekem ez becsületbeli kérdés volt, nagy drámák zajlottak le, sokáig volt bűntudatom. Aztán megértettem, hogy ez a folyamat így zaljik.
- Amikor írtad a köteteket, gondoltál arra, hogy az olvasó érdeklődését fenn kell tartani? Figyeltél arra, hogy a történet úgy íveljen, hogy az továbbra is érdekelje az embereket?- Ez illúzióromboló válasz, de csináltam, írtam, és közben nem az járt a fejemben, hogy ezt kik fogják olvasni. Amikor írtam a Kalózlányt, az csodálatos dolog volt, annyira magával ragadott a világa, hogy ott voltam testestől-lelkestől. Ez olyan katartikus érzés volt, hogy azóta sem éltem át hozzá foghatót. Emellett eltörpültek azok a gondolatok, hogy majd az emberek elolvassák vagy sem.- Gondolkoztál már a felelősségedről? Most már szem előtt vagy, nem csak a laptopod rejti a gondolataidat, felelős vagy azért is, amit leírsz és képviselsz.
- Egyrészt felelősséggel tartozom azért, hogy amit elkezdtem, azt fejezzem be. Akik elolvassák és szeretik, azoknak tudniuk kell azt is, mi lesz a történet vége. Másrészt, nem hiszem azt, hogy rám annyi ember figyelne, hogy meg kell néznem, mit veszek fel aznap.
- Viszont voltak kedves és aranyos esetek, amikor valaki odajött hozzám, és azt mondta: „Amikor nagy leszek, olyan akarok lenni, mint te!”. Ez megütött. Ha van valaki, akinek én ennyire számítok, akkor felelősséggel tartozom, és nem csinálhatok valami hatalmas hülyeséget, mert nem akarom, hogy ez befolyásolja őt, vagy úgy gondolja, hogy ez elfogadható, mert én csináltam. De azért nem kell kimondottan figyeljek erre, nincsenek „necces” eseteim. Bár egyszer előfordult, hogy nem volt buszjegyem.
- Egy interjúban említetted, hogy a Kalózlány világának kis szeletét mutatja be a hat kötet. Mi van még ott, ahonnan ez jött?- A Kalózlány után még négy szöveget írtam, azok kábé megfelelnek egy könyv méretének. Nem volt olyan nap, hogy ne dolgozzak a szövegeimmel, ne írjak vagy szerkesszek, nem tudom elképzelni enlékül az életemet. Nincs más választásom, mint jó sokat írni továbbra is. Most arra fektetem a hangsúlyt, hogy a megírt szövegeket pontra tegyem. A tematikáról annyit tudok mondani, hogy nem fantasy, mint a Kalózlány volt, a történetek különböző idősíkokon és témákban játszódnak. Én szeretnék többet és tovább írni, hiszek benne, hogy ez a jövőben is így lesz.
