„Két nagy szerelmem a magyar irodalom és a gyermekek”

– Mi késztette arra, hogy magyar nyelv és irodalom szakos tanár legyen? Honnan ered egyrészt a magyar irodalom, másrészt pedig a pedagógusi munka iránti szeretete, elkötelezettsége?
– Hatodik osztályos lehettem, amikor a tanító néni, akinek ugyan cseppet sem voltam a kedvence, mégis engem kért meg, hogy helyettesítsem egy órát a második osztályban, és szórakoztassam el a gyermekeket, amivel akarom. Már nem emlékszem, pontosan mit kezdtem velük, talán az olvasókönyvből olvastunk valami mesét vagy beszélgettünk, de azt tudom, hogy frenetikus, felejthetetlen élményt jelentett, és attól a pillanattól kezdve egyértelmű volt számomra, hogy tanár leszek. A gyermekek még sokáig köszöntek a folyosón, s kérdezgették: mikor jössz még hozzánk órát tartani? Aztán valamikor nyolcadikban egy szabad fogalmazást úgy oldottam meg, hogy az én nagyon erős báthorys osztályomban, ahol legalább öten-hatan voltak kiváló magyarosok, a tanárnő engem szólított meg, hogy olvassam fel hangosan az írásomat: ez az esemény a magyar irodalommal jegyzett el örökre. Szoktam is mondogatni, hogy két nagy szerelmem a magyar irodalom és a gyermekek, ennek ötvözete pedig éppen a tanári hivatás.

 A legszebbre taníthatom őket a legzsengébb és legfogékonyabb korban: megnyithatom előttük a számukra még ismeretlen univerzumot, közösen fedezhetjük fel az irodalmi művek időszerűségét, a múltban felderengő jelent, megtanuljuk szavakba önteni az érzelmeiket, gondolataikat, s együtt élhetjük át a művek katartikus, felszabadító mámorát.

– Aki részt vett valaha a tanárnő magyar óráin, jól tudja, hogy folyamatos lelkesedéssel tanít, és ez az évek hosszú során át sem lankadt… Nem érezte soha, hogy belefáradt volna ebbe a munkába?
– Hogyan lehetne megunni az ezerszínű, folyamatosan változó, lüktető életet, az ifjúságot, akinek rá kell nyitni a szemét a lét művekben tükröződő szépségére? 

Gyakorlatilag minden órám kihívás: sikerül-e a varázslat, játszótársammá válnak-e az amúgy egyre gyakrabban közömbös, iskolát és sokszor magukat is unó diákok, elhiszik-e, hogy nem ciki lelkesedni, és érdemes kilépni a komfortzónából, hogy van kreativitásuk és fantáziájuk, s meg tudják oldani a szokatlan feladatokat, a végén pedig még ne adj’ isten örömüket is lelik benne? És még valami. Soha nem tanítok rutinból, mindig újraolvasom a műveket, hiszen én is változom, mint a világ meg a gyermekek is, tehát egy Bánk bán vagy akár Mikszáth-novella már nem ugyanazt üzeni, amit sok évvel vagy akár egy-két évvel ezelőtt. Szoktam is mondani: a jó mű ismérve, hogy képes mindig megújulni, s minden nemzedék számára van időszerű mondanivalója, azaz kimeríthetetlen és örök.

Az Odüsszeiában például felismeri magát az a mai fiatal, aki életformául választja az utazást, akinek kimeríthetetlen a tudásszomja, és retteg attól, hogy lemarad valamiről.
 
– Megfelelőnek tartja-e azt a módot, ahogyan jelenleg a magyar nyelv és irodalom oktatása zajlik? Mennyire kötött a tananyag, illetve mennyi szabadsága van a tanárnak abban, hogy esetleg eltérjen a tanterv által megszabott kerettől? Ön szerint miként kellene tanítani a mai világ kihívásai közepette a magyar irodalmat, hogy ez szerethetővé váljon, közel kerüljön a fiatalokhoz, és identitásuk részének érezzék azt?
– Nehéz kérdés, amire szerintem minden magyartanár másképpen válaszolna. Egy dologban viszont biztosan közös nevezőre jutnánk: nem így. 

A tanügy gyakorlatilag teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy a világ radikálisan megváltozott, a digitalizáció legalább akkora paradigmaváltást eredményezett, mint valamikor az írás megjelenése. 

Közben mi a homokba dugjuk a fejünket, és továbbra is a lexikális tudást oktatjuk, amit könnyűszerrel számon lehet kérni, de amitől a gyermekek kiégnek, elfáradnak, miközben éppen azokat a szociális és érzelmi kompetenciákat, készségeket nem fejlesztjük, amelyekre igazán szükségük lenne, s amelyek segítségével feltalálnák majd magukat, boldogulnának a villámgyorsan változó világban. A tananyag, a tanterv kötött, gyakorlatilag magába foglalja a teljes magyar irodalmat a kezdetektől a kortársakig, de 2017-ben az akkori ötödik osztálynak életbe lépett az új gyermekbarátabb tanterv, így az idei nyolcadik osztályosok már ennek alapján fognak képességvizsgázni. Ugyanakkor a 2021–22-es tanévtől megjelenik az új líceumi tanterv, amely reményeink szerint átalakítja a koncepciót és megritkítja kicsit a megtanítandókat, s nagyobb szabadságot biztosít majd a tanárnak. Következésképpen végre több időt fordíthatunk a szöveg- és műértés gyakorlására, az olvasás megszerettetésére, a kommunikációs és gondolkodási képességek fejlesztésére.
 
Számomra a legfőbb cél, hogy megfelelő szövegekkel megszerettessük a diákokkal az olvasást, ennek feltétele a szövegértés képességének a fejlesztése – köztudottan azt nem szeretjük, amit nem értünk –, amelynek remélt velejárója, hozadéka az önkifejezés, az ön- és világértés egyre magasabb foka. A gondolkodó, kérdező, összefüggéseket felfedező ember feltehetően jobban tájékozódik a világban, és Örkénnyel szólva, nehezebb lesz őt bedarálni. 

– Évekkel ezelőtt nagy kedvencei Ady Endre és József Attila voltak. Miért éppen őket érezte ennyire közel magához? Ez még mindig így van, vagy időközben mások kerültek a toplista élére, esetleg bővült a kör? 
– Ady már régen volt a kedvencem, ő a fiatal, lázadó, nonkonformista énemhez állt közel, lenyűgözött és imponált a zsenialitása, a pózai, akárcsak az, hogy mert egyedül fellázadni a képmutatás és az álértékek ellen. Természetesen azóta is kedvelem, de már nem ugyanazo­kért a versekért, mint akkoriban. A diákoktól pedig egyre távolabb áll ez a világmegváltó attitűd, ők esetleg a magányával, az idegenségével, a kétségbeesett útkeresésével tudnak azonosulni, ha egyáltalán. 

József Attila számomra örök szerelem, hozzá meg kell érni, hozzá fel kell nőni, őt befogadni valódi intellektuális kaland. Azt hiszem, az ő tanításánál érzem a legnagyobb felelősséget, hiszen rajtam múlik, hogy elbűvöli-e a fiatalokat ez a világ, vagy örökre kizáródnak ebből a csodából, hogy érezni fogják-e a hátgerincükben az édes borzongást egy-egy sora hallatán: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat. / Légy egy fűszálon a pici él / S nagyobb leszel a világ tengelyénél.” Hogy az Óda felidézi-e bennük a szerelem viszontagságos millió csodáját, amely szóra bírja „a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő, fondor magányt és a mindenséget”, hogy az Eszmélet előhívja-e a világmindenség és benne az önmagától, a világtól elidegenedett ember kétségbeesett számvetését, s egyáltalán elvarázsolja-e őket a szavak mágiája, a József Attila képekből épített határolt végtelensége, hogy érzik-e az anyanyelv, az anyanyelvi kultúra megtartó erejét. 

És azóta lett egy új kedvencem: Ottlik Géza Iskola a határon című regénye. 

József Attila és Ottlik a fokmérője annak, hogy jól dolgoztam-e a megelőző években, ha fogják/veszik az adást, nyertünk, ha nem, hát utolsó percig nem adom fel… 

Ők tudják, hogy mire gondolok. Az Iskola a határonban minden benne van, amit tudni érdemes az életről, az erkölcsről, az őszinte hitről, a döntésekről, a kompromisszumról, az erőszakról és a barátságról, „egyáltalán nem szól valamiről, hanem maga a valami”, az élet. Ehhez a regényhez kapcsolódik egy olyan emlékem, ami valószínűleg kivételes egy tanár pályáján. Mindig elmesélem, Esterházy Péter úgy tisztelgett Ottlik e nagyszerű alkotása előtt, hogy lemásolta azt egyetlen rajzlapra, és ezzel ajándékozta meg őt a 70. születésnapján. A huszonöt tizenkettedikesem, akiknek oszijuk is voltam, és akikkel sikerült nagyon megszerettetnem a regényt, azzal leptek meg a születésnapomon, hogy ők is lemásolták mind a 430 oldalt – volt, aki egy, volt, aki több fejezetet –, gyönyörűen beköttették, s diadalmasan mintegy a széttéphetetlen összetartozásunk tárgyi jeleként adták át nekem a kötetet. Hát „nem jók a szavak” kifejezni, mit éreztem, és érzek azóta is, amikor eszembe jut, vagy csak úgy kézbe veszem a kötetet.

Különleges születésnapi meglepetés: tanítványai saját kezükkel másolták át kedvenc regényének, Ottlik Géza Iskola a határonnak mind a 430 oldalát– A magyar irodalom mellett mi a helyzet a világirodalmi és a kortárs művek tanításával? Marad-e idő ezekre is? 
– Ókori, középkori és reneszánsz világirodalmat még szorgosan tanulunk, közösen fedezzük fel a homéroszi eposzokat a dráma műnemével, a tragédia műfajával Szophoklész közreműködésével ismerkedünk, belekóstolunk Dante Isteni színjátékába, és felfedezzük a „kamaszköltő” Villon néhány versét. Boccaccio novellái igazi kuriózumok, általa rácsodálkozunk, hogyan lehet pajzán dolgokról elegánsan, választékosan társalogni, egyáltalán hogyan születik meg egy új műfaj a tolla alatt. Petrarca szonettjeivel evezünk át hazai vizekre, majd még egy Moliére-komédia, esetleg Voltaire Candide-ja, és azután már esetlegesen kerül terítékre egy-egy megkerülhetetlen világirodalmi mű, mint Goethe Faustja Az ember tragédiája vagy Werthere a Fanni hagyományai kapcsán. A modern költőkre is szánunk egy-két órát, és itt meg is szakad a sor, hiszen egyre kevesebb az idő, s egyre gazdagabb a magyar irodalom.

Kortárs irodalomra, egyáltalán 20. század második felének irodalmára jut a legkevesebb idő, és azt már többen elmondták előttem: egyáltalán nem törvényszerű, hogy ezt a diákok jobban értenék.

Pécsi Rita neveléskutató mondta egy előadásán: a kompetenciák „nem szakáll”, tehát nem nőnek csak úgy, hanem biza tenni kell azért, hogy akár az ilyen jellegű szövegértés is működni kezdjen. Amúgy persze, hogy igyekszem sok-sok kortárs szöveget is bevinni, gyakran párhuzamba állítva a régiekkel, hiszen a jelen felől a múltat is sokkal könnyebb értelmezni. Kovács András Ferenc, Lackfi János vagy Varró Dani versei erre kiválóan alkalmasak, de főleg a kilencedikben lubickolunk a modern, kortárs szövegekben. Tanítom Örkényt, Háy Jánost, Jane Tellernek a Semmijét A legyek urával párhuzamba állítva, itt aztán mindenféle vitális, erkölcsi és szociális érték előkerül, és megértik, hogy miért nem jó úgy dolgozni, mint a felnőttek, akik folyamatosan úgy tesznek, mintha…, mit jelent a lázadás, a nonkonformizmus, s minden tettüknek következményei vannak, amit már nekik kell vállalniuk. Iskola másként héten is igyekszem rendhagyó irodalomórákat tartani csupa kortárs szöveggel. És még hosszan sorolhatnám, de tény, hogy többet szeretnék, mint amennyi ténylegesen belefér. 

Kérdezted, mekkora szabadsága van a tanárnak, erre a válaszom, hogy nem túl nagy, de tőle függ, hogyan tud élni vele. Bennem mélyre vésődött a tekintélytisztelet, talán mert az átkosban szocializálódtam, ott lettem tanár, méghozzá nem is akárhol, hanem Hârlăuban, Iaşi megyében angoltanárként kezdtem a pályafutásomat olyan líceumban, amelyik a környék összes 15–18 évesét összegyűjtötte, és ha akarta az illető, ha nem, érettségiznie kellett, hiszen akkor ez volt a „divat”. Nem részletezem, milyen körülmények között és kiket kellett ott tanítanom. Persze, ott is voltak motivált, ügyes diákok, de nem ők voltak többségben… Amikor viszont rádöbbentem, hogy ezek a nebulók még köszönni sem tudnak angolul, elkezdtem őket egyszerű történetekkel, rövid szövegekkel angolul tanítani, s félretettem a Bleak House-t meg a Wordsworth-verseket. A szakmai tanfelügyelő persze első körben lecsapott rám, és elkezdte a módszeres kikészítésemet, amiért mertem megszegni „a szent” tantervet, s abba is belekötött, hogy miért vagyok a 15-16 fokos tanteremben nadrágban, meg egyáltalán, mit keresek én magyarként egy moldvai román iskolában. 

1989 novemberében még a félelmetes helyi szekura is behívattak, valaki feljelentett, amiért nem tudom elég jól románul tanítani az angolt, s biztosan konspiratív céllal érkeztem ebbe „a földi paradicsomba”.

Azóta is működik bennem egy belső fék, és mostanában egyre többet gondolkodom azon, hogy jobban feszíthetném a tanterv nyújtotta határokat, hiszen a nemes cél szentesítheti az eszközöket. Az élménynek, a játéknak, a diákok felszabadításának, a kreativitásnak, a szövegekkel való bíbelődésnek szentelnék sokkal több időt. Ha egyszer megnyertem őket az „ügynek”, hiszem, hogy más minőségű életük lesz majd.
 
– Mit jelent Ön számára a Kazinczy-díj odaítélése ebben a nem mindennapi, járványos időszakban, amely az oktatást is alaposan a feje tetejére állította, és új kihívásokkal szembesítette a pedagógusokat? 
– A Kazinczy-díj nagy meglepetés, és még nagyobb megtiszteltetés számomra. A díjat Péchy Blanka alapította 1963-ban, és a hivatásos beszélőkön – színészeken, bemondókon, énekeseken – kívül azoknak a pedagógusoknak adják, akik, idézem: „beszédművelő szakkört vezető vagy anyanyelvi versenyekre rendszeresen felkészítő magyartanárok, akik növendékeik sikereivel igazolják munkájuk eredményességét”. Én még azon szerencsések között voltam, akik jelen voltak huszonöt évvel ezelőtt a magyarországi anyanyelvápoló versenyek mintájára létrehozott erdélyi, Aranka György nevét viselő Nyelv- és Beszédművelő verseny elindításánál, és gyakorlatilag azóta minden évben készítek fel diákokat mindkét magyarországi, Kárpát-medencei döntővel rendelkező versenyformára: az Édes anyanyelvünk verseny az itthoni (az Apáczai-líceumban megrendezésre kerülő országos vetélkedő) szakaszon továbbjutók számára Sátoraljaújhelyen folytatódik, a Szép beszéd verseny pedig Győrben.

Ezeken a versenyeken, amelyek a szép és értelmes beszédet, az anyanyelv szüntelen művelését szolgálják, eddig 15 érmet nyertünk, úgyhogy a Kazinczy-díj elsősorban nem nekem, hanem nekik, a szorgalmas, ügyes diákjaimnak szól, akik vállalták, hogy hónapokon keresztül rengeteg pluszórán készüljenek, s a legrangosabb megmérettetésen 120-140 tanuló közül a díjazottak között legyenek. 
A járvány… már több mint egy éve online tanítunk, eleinte nagyon nehéz volt megszokni, most meg egyre nehezebb elviselni. A személyes kapcsolat, a jelenlét alapvető feltétele a magyarórának, persze a többinek is… A magyaróra tevékenység, felállunk, csoportokba ülünk, beszélgetünk, a gyermekek kiállnak a táblához bemutatni a munkájukat, miközben én valamelyik helyét foglalom el a padban, és ez most mind hiányzik. Van viszont kérés, könyörgés, olykor már fenyegetőzés, hogy kapcsold be a kamerádat, mert engem a te tekinteted, jelenléted motivál. De panasz és méltatlankodás helyett észre kellett vennünk ennek a korszaknak az előnyeit is. Több képzésre is beiratkoztam, s megismertem rengeteg érdekes alkalmazást, amit azóta beépítettem a tanítás folyamatába. Megtanultam kezelni az online platformot, elmerültem kicsit a digitalizált világban, és ezzel talán közelebb kerültem az ő világukhoz is. 

Bízom akkor, hogy az Y és Z generáció számára is felértékelődik ezek után a személyes kapcsolat, jelenlét, és mi, digitális bevándorlók is rájöttünk arra, hogy az online világ nem ördögtől való, amíg eszközként és nem célként tekintünk rá.
 
Szóval az előnyeit megtarthatjuk, a hátrányait tudatosítottuk, s csoda történt: már mindenki várja az iskolát!